Levette a jegygyűrűjét, és az asztalon hagyta.

– Nem kell, hogy bizonyíték nélkül higgy nekem, Álvaro. Nem kell elítélned, mielőtt egyáltalán kerestem volna.

Aztán elővett egy kis kulcsot a zsebéből, és a gyűrű mellé helyezte.

– Apád megkért, hogy adjam ezt neked, ha Beatriz cselekszik először. Nyisd ki a 317-es fülkét a régi França állomáson.

Beatriz elsápadt. Megpróbálta felkapni a kulcsot, de Inés eltakarta a kezével, mielőtt megérinthette volna.

– Nem – mondta Álvaro –, most magam fogok utánanézni.

Amióta Álvaro ismerte, a húga most először látszott félni.

3. RÉSZ

Álvaro nem várta meg a hajnalt.

0:40-kor a França pályaudvar csomagmegőrzői előtt álltam, Inés pedig pár lépésnyire tőlem. Rafael megkérte, ne engedje, hogy Álvaro egyedül nyissa ki a csomagmegőrzőt, de nehezen tudtak áthidalni a távolságot közöttük.

A 317-es doboz 4 borítékot, egy pendrive-ot, egy zöld jegyzetfüzetet és egy bankmappát tartalmazott.

Az első boríték Álvarónak volt címezve. A Rafael eltűnése után három hónappal kelt levélben ez állt: „Nem kérek bocsánatot. Csak arra kérlek, hogy olvasd el ezt egy nap, mielőtt eldöntöd, hogy ki vagyok.”

Volt még 11 további levél, mindegyiket a „Címzett elutasítja a levelezést” megjegyzéssel küldték vissza.

– Soha semmit sem kaptam – mondta Álvaro.

Inés kinyitotta a jegyzetfüzetet. Rafael dátumokat, neveket, hívásokat és számlaszámokat jegyzett fel. Eltűnése utáni első két évben először Portugáliából, majd Galíciából próbált bizonyítékokat gyűjteni. Valahányszor felvette a kapcsolatot valakivel, aki kapcsolatban állt a céggel, az információ előbb eljutott a családhoz, mint ő maga.

Az USB-meghajtó egy régi felvételt tartalmazott. Álvaro felismerte Rafael hangját, majd Mercedesét.

„Beatriz hibázott” – mondta. „Ha ez kiszivárog, a cég összeomlik.”

– 6 800 000 euró volt. Az én nevem ezt nem fedezi.

Egy kis csend után Mercedes hozzátette:

– Akkor gondolj Álvaróra. Tomásnak vannak aláírásával ellátott dokumentumai. Ha feljelented Beatrizt, az őt is gyanússá teszi.

Álvaro leállította a hangfelvételt. Tomás Valcárcel, a család ügyvédje és Beatriz keresztapja, 30 éve állt mellette.

– Anyám tudta – mormolta.

A banki nyilvántartásokban ennél rosszabbra bukkantak. Az eredeti átutaláshoz két különleges engedély kellett. Az egyik Rafaelé volt. Az aláírás hamisított volt. A második Mercedes Ferreré.

02:15-kor, egy perccel azelőtt, hogy a 6 800 000 eurót kifizették volna, a Mercedes jóváhagyta a műveletet.

Álvaro addig bámulta az aláírást, amíg a betűk már nem hasonlítottak egy névre.

Másnap reggel elment a lakóházba.

Rafael egy ablaknál állt, egy takaróval a lábán. Amikor meglátta a fiát belépni a zöld jegyzetfüzettel, lenézett.

– Már kinyitottad a dobozt.

–A teljes igazságot akarom. Anélkül, hogy bárkit is megvédenék.

Rafael bólintott.

Huszonkét évvel korábban Beatriz ügyfelek pénzét fektette be egy Tomás által vezetett ingatlanügyletbe. Az üzlet kudarcba fulladt, és a veszteségek fedezésére átcsoportosították a családi vállalkozás pénzeszközeit.

Rafael felfedezte a tervet, és jelenteni akarta. Mercedes könyörgött neki, hogy várjon 48 órát, mert attól tartott, hogy a botrány tönkreteszi Beatrizt és a céget.

Tomás ezt a 48 órát arra használta fel, hogy kitaláljon egy újabb történetet.

Hamis szerződéseket készített, lemásolta Rafael aláírását, és olyan bankszámlakivonatokat gyártott, amelyek rávetették a gyanút. Álvaro nevét viselő dokumentumokat is bemutatott.

„Miért volt ott az aláírásom?” – kérdezte.

Rafael lehunyta a szemét.

– Mert éppen akkor csatlakoztál a céghez. Könnyen kezelhető voltál.

Mercedes rájött, mit tett Tomás, és ahelyett, hogy megakadályozta volna, jóváhagyta a végső átadást. Ezután felhívta Rafaelt, és közölte vele, hogy ha visszatér, az ügyvéd átadja a hatóságoknak az Álvarót terhelő aktát.

– És te elszöktél?

-Igen.

– 22 éven át?

– Először azt hittem, hogy néhány hét lesz. Aztán hónapok. Bizonyítékokat gyűjtöttem, de Tomás ellenőrizte a bank kapcsolatait. Édesanyád visszaküldte a leveleimet. Beatriz egyszer írt nekem, hogy nem akarsz többet hallani felőlem.

Álvaro összeszorította az állkapcsát.

– Eljöhettél volna.

– Megtehettem volna. És kellett volna is.

Rafael nem próbálta mentegetni magát.

–Szégyelltem magam, hogy hagytam, hogy elvegyenek tőled. Minél tovább tartott, annál nehezebb volt visszatérni. Ez volt a hibám. Nem azért hagytalak el, mert nem szerettelek. Azért hagytalak el, mert gyáva voltam.

Ez a beismerés jobban fájt, mint bármilyen kifogás.

Álvaro kiment a kertbe, és Inést egy olajfa alatt találta várakozva.

– Igazad volt – mondta.

– Nem akarok igazat mondani.

– Anyám mindent tudott.

– Akkor is hallanod kell.

Még aznap délután visszatértek Barcelonába.

Mercedes a családi házban volt. Beatriz is. Tomást hívatták, meggyőződve arról, hogy Álvaro Inés állítólagos áthelyezéséről akar beszélni.

A 317-es dobozban lévő mappát az asztalra tette.

Senki sem kérdezte, hogy mi az.

Tomás felismerte a bank levélpapírját, és abbahagyta a mosolygást.

Mercedes leült.

Beatriz az ajtó felé nézett.

– Mielőtt Inésről beszélnénk – mondta Álvaro –, beszéljünk 6 800 000 euróról.

Néhány másodpercig csak a nappaliban lévő óra hangja hallatszott.

Tamás reagált először.

– Nem tudom, mit mondott neked Rafael, de egy kétségbeesett ember bármit kitalálhat.

Álvaro csatlakoztatta az USB-meghajtót a televízióhoz.

Mercedes hangja betöltötte a szobát.

Amikor a felvétel véget ért, Beatriz szeme könnybe lábadt.

Tamás felkelt.

– A felvétel nem mutatja a kontextust.

Inés egy újabb dossziét hagyott az asztalon.