Catalina tovább mosolygott, mert a teste még mindig nem értette meg, hogy abba kellene hagynia.

Sebastian letérdelt.

– Cecilia Moncada, 11 napig gyakoroltam egy beszédet, de a látványtól minden szavam elfeledett. Csak a fontos kérdésre emlékszem. Hozzám jössz feleségül?

Kinyitotta a dobozt.

Belül egy zafír volt, apró gyémántokkal körülvéve.

A kék kő, amit Catalina választott.

– Igen – suttogta Cecilia könnyek között.

A taps betöltötte a termet.

Katalin is tapsolt.

A barátja megölelte. Sebastian megcsókolta az arcát, és megköszönte, hogy segített neki kiválasztani a tökéletes követ.

Senki sem értette, miért fagynak le Catalina ujjai.

Igen, Nicolás.

Pontosan megfigyeltem azt a pillanatot, amikor a remény eltűnt az arcáról.

Átment a szobán.

– Villaseñor kisasszony.

Katalina pislogott.

– Márki úr.

– Táncolj velem.

– Ez nem hangzott meghívásnak.

– Ideges vagyok. Ilyenkor az udvariasságom csorbát szenved.

Felajánlotta neki a kezét.

Catalina mögött a vendégek továbbra is gratuláltak a párnak. Nicolásra nézett, de a szemében nem látott szánalmat.

Csak egy csendes határozottság.

Elfogadta.

Nicolás a szoba közepére vezette. Szinte soha nem táncolt, így minden szem rá szegeződött.

– Nem kell beszélnetek – mondta, miközben elindultak.

-Mert?

–Úgy tűnik, ma este egy újabb kegyetlenség lenne egy beszélgetés.

Egy eltört nevetés szökött ki Catalinából.

– Miért hívtál meg?

– Mert táncolni akartam veled.

– Utálsz táncolni.

–Én is utálom a botrányokat. Az életem azonban tele van mindkettővel.

Ahogy megfordult, Catalina látta, hogy Sebastian felhúzza a gyűrűt Cecilia kezére. A fájdalom visszatért.

Nicholas irányt váltott, és a testével eltakarta a kilátást.

– Ne csináld ezt – suttogta.

-Milyen dolgot?

– Légy kedves. Ha az, akkor valami megbocsáthatatlant tehet.

–Sírni egy márki miatt?

Katalin ránézett.

– Van több kabátom is – tette hozzá. – Túlélem.

Nevetett, és könnyek szöktek a szemébe.

– Mindenki engem fog látni.

-Nem.

— Honnan tudhatod ezt?

– Mert mindenki engem néz. Néha egy cím hasznos valamihez.

A következő percekben a teremben tartózkodó legrettegettebb férfi a lehető legláthatóbbá tette magát, hogy Catalina eltűnhessen.

Amikor a zene véget ért, a nő már nyugodtabban lélegzett.

-Köszönöm.

– Nincs mit szégyellnie.

Katalin megértette, hogy Miklós tudja az igazságot.

Azonban nem próbálta meg kihasználni a nőt.

Hagyta, hogy visszamenjen Ceciliához, hogy ismét gratulálhasson neki.

Azon az éjszakán Katalin anyja karjaiban sírt.

– Bolond voltam.

Don Guillermo, az apja, bejelentés nélkül lépett be.

– Ezt a szót nem engedem meg ebben a házban.

– Azt hittem, szerelmes belém.

Doña Francisca megfogta a kezét.

– Sebastian elmondta neked?

-Nem.

– Ígért neked valamit?

-Nem.

– Tehát nem egy hozzád tartozó férfit veszítettél el. Egy olyan életet, amelyet elképzeltél, mielőtt még létezett volna.

Az igazság jobban fájt, mint a hazugság.

– A zafírt választottam – zokogta Catalina. – Megkérdezte, melyik követ szeretem jobban, és én azt gondoltam, hogy az nekem való.

Az anyja megölelte.

Attól, hogy szeretsz valakit, még nem leszel nevetséges. A reményt a bizonyossággal összetévesztve sem leszel bűnös. Csak azt jelenti, hogy meg kell tanulnod úgy tekinteni rájuk, hogy nem látod a jövőt, amit te találtál ki.

Három nappal később Nicholas meglátogatta a Villaseñor birtokot.

Kijelentette, hogy meg akarja venni Oriont, Katalin kedvenc lovát.

– Nem bírod ki – tiltakozott a nő.

– Már fizettem érte 800 pesót.

– Az apám egy áruló.

– Apád szerint elbűvölő vagyok.

– Apám ezt gondolja mindenkiről, aki túl sokat fizet egy lóért.

Nicholas meghívta, hogy kísérje el Orion utolsó lovaglására a költözés előtt.

Az állat kétszer próbálta megharapni a márkit.

Catalina a tánc óta először nevetett.

A következő hetekben Miklós olyan gyakorisággal jelent meg, amit nem lehetett véletlennek tekinteni.

Vacsorázott a szüleivel, vitatkozott Catalinával az utakról és a terményekről, részt vett egy zenei esten, amelyet „háromórás büntetésként” nevezett meg mindenki számára, akinek van füle, és küldött neki egy kis ajándékot.

Nem virágok vagy ékszerek voltak.

Egy réz iránytű volt, amihez egy cetli tartozott:

„Egyszer azt mondta, hogy az emberek nem azért tévednek el, mert nem ismerik az utat, hanem azért, mert nem hajlandók beismerni, hogy elhagyták. Ezt nem felejtettem el.”

Catalina zsebre tette az iránytűt.

„Miért emlékeztél valamire, amit hónapokkal ezelőtt mondtam?” – kérdezte tőle séta közben.

– Mert te mondtad.

A válasz egyszerűsége lefegyverezte.

Sebastian is emlékezett dolgokra Catalina-ról. Évekig minden gesztust úgy értelmezett, mintha ígéretet rejtene.

– Nem akarom újra összekeverni a figyelmet a szeretettel.

– Akkor ne értelmezd.

– Mit kellene tennem?

– Kérdezz. Őszintén fogok válaszolni.

Catalina megérintette az iránytűt.

– Van ennek az ajándéknak bármi jelentősége?

-Igen.

-Hogy?

– Hogy figyeljek rá.

-Van még valami?

– Azt akartam, hogy tudja, hogy odafigyelek rá.

Catalina most először értette meg, hogy Nicolás mellett nem kell találgatnia.

Még így is félelmet éreztem.

Egyik délután Cecilia írt neki, hogy megkérdezze, szomorú volt-e a lánykérés alatt.

Catalina fontolóra vette, hogy hazudjon, nehogy elrontsa barátnője boldogságát. Aztán eszébe jutott, mit tanított neki Nicolás az őszinteségről.

4 oldalt írt.

Bevallotta, hogy szerette Sebastiant, hogy szerinte a gyűrű neki szól, és hogy időre van szüksége.