Látta, ahogy a szeretett férfi egy másik nővel csókolózik, anélkül, hogy sejtette volna, hogy a herceg valójában a hercegnőjévé akarja tenni.

A levél egy kéréssel zárult:

„Ne csökkentsd a boldogságodat az én csalódásom miatt. Nem árultál el engem. A gyógyulás az én felelősségem, nem a te büntetésed.”

Cecilia néhány nappal később tért vissza.

– Soha nem fogadtam volna el, ha tudtam volna.

– Igen, elfogadtad volna, és jól tetted volna. Szereted őt, és ő is szeret téged.

– Utálom, hogy megbántottalak.

– Utálom, hogy fájt. De összekevertem a vonzalmát azzal az ígérettel, amire vágytam.

Cecilia összekulcsolta a kezét.

– Sebastian azt mondta, hogy mindig is a családja részének tekintett téged.

A szavak még mindig fájtak, de már nem pusztították el.

„Azt hiszem, nem csak miatta sírtam” – vallotta be Catalina. „A házért, a reggelikért és a gyerekekért sírtam, akiket én találtam ki.”

Cecilia óvatosan elmosolyodott.

-És most?

Katalin az ablak felé nézett.

–Most azt gyanítom, hogy évek óta rossz irányba képzelem el a dolgokat.

– A márki?

—Nicholas.

A kiejtésük közötti különbség mosolyt csalt Cecilia arcára.

Röviddel ezután Catherine megtalálta Miklóst az istállóban.

– Honnan tudtad, mi történt velem a tánc alatt, amikor senki más nem vette észre?

Mozdulatlanul maradt.

– Mert én őt néztem.

– Mióta?

– Erre a válaszra nincs felkészülve.

– Ne dönts helyettem.

Miklós lassan lélegzett.

— 2 éven át.

Katalin hátrált egy lépést.

Nem tett kísérletet a közeledésre.

–Tudta? Tudta, hogy szeretem Sebastiant?

-Igen.

– És soha nem mondott semmit?

„Nem használtam volna a címemet arra, hogy összehasonlítgassam. Szeretted őt. A tisztelete azt jelentette, hogy hallgattál.”

– Örültél, amikor Ceciliát választotta?

– Reménykedtem, és szégyelltem is, hogy így érzek. De amikor ott láttam, ahogy próbál nem összeomlani mindenki előtt, csak azt akartam, hogy kevesebb fájdalmat érezzen.

Katalin érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.

„Nem akarom, hogy engem válasszon, mert Sebastian nem volt elérhető” – folytatta Nicolas. „Lehetőséget akarok adni neki, hogy megismerjen, miközben az én irányomba néz.”

– Meddig tervezel várni?

– Akire szükség van.

Aztán hadat üzenő ünnepélyességgel bejelentette:

– Udvarolni fogok neki.

– Nem tudja egyedül eldönteni.

– Engem visszautasíthatsz.

Katalin kinyitotta a száját, de nem talált szavakat.

Miklós felvonta a szemöldökét.

– Ezt én is így gondoltam.

Majdnem nevetett.

– Nem ígérek semmit.

– Nem ígéretet kértem. Csak egy esélyt.

Elfogadta.

Miklós udvarolt Katalinnak anélkül, hogy megpróbálta volna megvenni. Megmutatta neki a földjeit, meghallgatta a véleményét, és hagyta, hogy ellentmondjon neki az adminisztrátorai előtt.

Rájött, miért félnek tőle az emberek, amikor rajtakapta az egyik munkavezetőjét, amint földet lopott egy parasztcsaládtól.

Miklós nem sikított.

Visszaadta a földeket, visszafizette a bérleti díjakat, és még sötétedés előtt elbocsátotta a bűnöst.

– Most már értem a hírnevét – mondta Catherine.

Csalódott vagy?

– Nem. Mindenki reszket előtted, de te soha nem használod ezt a félelmet azokkal szemben, akik nem tudják megvédeni magukat.

Ez volt az első éjszaka, amikor Catalina rájött, hogy már nem lábadozik Nicholasnak köszönhetően.

Boldog volt vele.

Hetekkel később bevallott még valamit.

Azt tervezte, hogy karácsony előtt megkéri a kezét. Aztán rájött, hogy önző dolog az érzéseit versenyfutássá tenni az idővel.

– Mi van, ha eljön január, és én még mindig nem szeretem őt?

– Majd várok.

– És mi van, ha beköszönt a tavasz?

– Várni fogok tovább.

– És mi van, ha soha nem történik meg?

A lehetőség fájt neki. Catalina látta.

Ennek ellenére így válaszolt:

– Hálás leszek, hogy őszintén találkozhattam vele.

Aztán megértette a különbséget.

Évekig várta, hogy Sebastián válassza ki. Nicolás mellett soha nem kellett azon tűnődnie, hogy valóban őt választották-e.

Látta őt, amikor senki sem vette észre, hogy összeomlik. Várt, amikor a lány mást szeretett, és hajlandó volt újra várni.

– Azt hittem, a szerelem arról szól, hogy jeleket keresünk – mondta Catalina.

-És most?

Megfogta a kezét.

– Most már hiszem, hogy az igaz szerelem lehetővé teszi, hogy ne találgass tovább.

Miklós visszatartotta a lélegzetét.

– Szeretem őt.

A márki, akitől a tisztviselők és a földbirtokosok remegtek, szóhoz sem jutott.

– Mondd el újra.

– Szeretem őt, Nicolás.

Elég közel ment ahhoz, hogy szó nélkül megkérdezhesse.

Katalin egyedül tette meg a fennmaradó távot.

Csókolóztak a narancsfák alatt.

Nicolás aznap nem kért kezet. Először akarta megtapasztalni a szeretet bizonyosságát anélkül, hogy a boldogságot egy újabb alkudozássá változtatná.

Szenteste napjáig várt.

Vacsora után elővett egy zafírgyűrűt.

Katalin színlelt gyanakvással nézett rá.

– Azt is megkérdezte, hogy melyik követ részesítem előnyben?

–Nem. Hallottam, amikor elmondta Sebastiannak.

Felvonta a szemöldökét.

– Ez majdnem tönkretette az ajánlatát.

– A kéket azért választottam, mert még mindig tetszik neki, nem azért, mert egy másik férfi fedezte fel előbb.

Miklós letérdelt.

„Nem azért szeretem, mert Sebastian egy másik nőt választott. Nem azért szeretem, mert megfelelő márkinő lenne. Azt a nőt szeretem, aki vitatkozik velem, aki az embereket a címük előtt látja, és aki képes volt megtartani egy barátot anélkül, hogy a fájdalmat nehezteléssé változtatta volna.”

Megfogta a kezét.

– Nem azt kérem, hogy valósítsd meg a jövőt, amit elképzeltem. Azt kérem, hogy építs egyet velem. Hozzám jössz feleségül?