Lecsapolta a telken lévő tavat, hogy megjavítsa a falat, és az első dolog, ami kirajzolódott, egy tető sziluettje volt.
1. RÉSZ
Margarita Valdés 1883 márciusának utolsó hideg hetében tért vissza San Jerónimo del Lagóba.
A postakocsi egy kőkereszt mellett tette le, az esőben, ami szinte oldalról esett. Egy kis bőröndöt, egy foltozott ruhát és egy levelet vitt, ami megerősítette nagybátyja halálát, és ezzel rábízta a Santa Jacinta Haciendát.
Margarita 21 éves volt, és mióta édesanyja 10 évvel korábban meghalt, nem járt abban a jaliscói városban. Apja az előző télen halt meg, láz és adósságok gyötörték. Azóta nem volt családja, csak emlékei.
Addig ment a sáros ösvényen, amíg a ködön keresztül ki nem tudta venni a haciendát.
A szürke kőépület egy domb tetején állt. Több ablak is betört, a tető egy része beomlott, a főkémény pedig veszélyesen megdőlt. A terasz alatt egy sötét, mozdulatlan tó terült el, melyet egy hatalmas kőfal vett körül.
Másnap reggel megérkezett Esteban Montalvo, az örökséggel foglalkozó ügyvéd.
– A nagybátyád nem hagyott pénzt – magyarázta, miközben végigsétáltak a szobákon. – A 12 család közül, akik ezeket a földeket művelték, már csak 4 maradt. Kettő több havi lakbért tartozik.
A nappaliban dohszag terjengett. A könyvtárban egy magas óra állt meg 4:20-kor. Senki sem emlékezett, mikor állt meg.
Az ügyvéd a teraszra vezette Margaritát, és a tó falára mutatott. Több kő állt ki, a víz meglökte őket. Egy repedés ereszkedett le a kertbe.
– Ha a fal beomlik, elpusztítja a kerteket, a nyugati szárny alapjait és talán az alsó szinten lévő házakat is.
– Mennyibe kerülne a javítása?
Az általa említett alak lehetetlen volt.
– Eladhatnám az ingatlant – javasolta. – Don Evaristo Harót már évek óta érdekli ez a földterület.
Ugyanazon a délutánon Margarita nevetést hallott az útról. Don Evaristo több férfival beszélgetett a kantina előtt.
„Egy 21 éves lány, aki földbirtokosnak tetteti magát” – mondta. „Nem éri meg a nyarat. Amikor a fal leomlik, megveszem a romokat a felajánlott ár feléért.”
Margarita elfújta a gyertyát a nappaliban, hogy ne tudják meg, hallgatózik.
Tíz évet töltött egy távoli unokatestvére konyháján dolgozva. Tudta, mit jelent teherként bánni vele. Azt is tudta, hogy Santa Jacinta eladása azt jelenti, hogy feladja az egyetlen helyet, amit valaha otthonának nevezett.
Másnap reggel egyedül lement a tóhoz.
Tenyerét a falhoz nyomta, és érezte a kövek mögötti víz nyomását. Amíg a tó tele maradt, nem tudta megjavítani a falat.
– Ki kell majd engednünk – mormolta.
Ötlete dél előtt elterjedt az egész városban.
Margarita azt tervezte, hogy csatornát ás az északi parttól a patakig. A víz több hétig is eltarthat, amíg a tó kiürül, és amint a fal kiürül, újjáépítheti a falat.
Az emberek azt mondták, hogy őrült.
A tó több mint 30 évig érintetlen maradt. Egyesek azt állították, hogy feneketlen. Mások szerint éjszaka harangszó hallatszik a víz alatt.
A kovácsműhelyben Jacinto Bernal, egy 45 éves özvegyember, megvizsgálta a Margarita által készített rajzot.
– Tölgyfa gerendákra lesz szükséged a fal megtámasztásához, két emberre az ásáshoz, és valakire, aki figyeli a patak szintjét.
– Nincs elég pénzem, hogy sok embert fizessek.
–Majd Tomással fogok dolgozni. De neked is be kell koszolnod a kezed.
– Ez engem nem aggaszt.
Jacinto volt az első, aki nem nevetett rajta.
Amikor Margarita kilépett a kovácsműhelyből, elhaladt a temető mellett. Ott találkozott Doña Inés Tovarral, egy idős asszonnyal, aki gyermekkorában az édesanyjáról gondoskodott.
Doña Inés azonnal felismerte.
– Olyan szemed van, mint az anyádnak.
– Le fogom leereszteni a tavat.
Az idős asszony erősen markolta a botját.
– Amikor a víz visszahúzódik, ne rohanj megnevezni, mi jelenik meg.
-Nem értem.
– Vannak dolgok, amiket irgalmasságból titkoltak el, nem szégyenből.
Doña Inés anélkül sétált el a sírok között, hogy bármi mást hozzátett volna.
Azon a délutánon Don Evaristo Margaritáét a kantina előtt találta.
– Hallottam, hogy le akarja csapolni a tavamat.
– Nem a tiéd.
„Az majd akkor lesz, amikor a falad lerombolja a birtokot. Add el nekem a földet most. Adok neked annyit, hogy vehetsz egy kis házat, és férjet találhatsz magadnak.”
Margarita a tekintetét állva állta.
– Inkább elveszítem, miközben megpróbálja megmenteni, mint hogy átadjam egy olyan embernek, aki évek óta várja, hogy kudarcot valljak.
Másnap hajnalban elkezdtek ásni.
Jacinto a csákánnyal forgatta a kezében a földet, Tomás eltakarította, Margarita pedig egy ásóval dolgozott. Délelőtt a kezük tele volt hólyagokkal. A harmadik napon a sebek vérezni kezdtek, de Margarita tovább dolgozott.
A csatorna lassan haladt előre a prérin keresztül.
Amikor kinyitották az első kifolyót, sötét vízsugár kezdett ömleni a patak felé. A tó vízszintje néhány centimétert apadt.
Aztán Margarita felfedezte, hogy a fal egy részét sárga kövekből építették, amelyek különböznek a hacienda szürke kőzetétől.
– Azok a kövek nem a falhoz tartoznak – mondta Jacinto. – Úgy néznek ki, mintha egy ház részei lennének.
Az ötödik napon Margarita ásója valami sárba temetett dolognak ütközött.
