Visszatért az új árokhoz, és folytatta az ásást, hogy a víz egy részét a szakadékba terelje. A csákány minden egyes ütése széttépte a kezét, de a megállással elveszítette a tanyát, és talán több ember életét is.

A víz a térdéig ért, amikor Jacinto megjelent az esőben.

– Menj onnan!

– Szélesebbnek kellene lennie a folyómedernek!

Jacinto fogott egy ásót. Percekkel később Tomás megérkezett három férfival a kovácsműhelyből. Senki sem magyarázta meg, hogyan tudták meg. Szétszóródtak az árok mentén, és ásni kezdtek.

Majdnem egy órán át küzdöttek a vízzel.

A patak kettévált. Az egyik része lefolyt a patakban, a másik pedig szétterült az elhagyatott földön, ahol a száraz föld kezdte elnyelni.

A falra nehezedő nyomás csökkent.

A kövek mozgása megszűnt.

Margarita elejtette a csákányt és térdre rogyott. Jacinto elkapta, mielőtt a víz elsodorta volna.

„Megcsinálta” – mondta. „A fal tartotta magát.”

Hajnalra a vihar véget ért.

Rosa háza még állt. A hacienda is.

A tó majdnem egy métert süllyedt, és a Királyok Háza tisztán kirajzolódott a sárból.

A hír megváltoztatta az emberek hozzáállását.

A kovács tölgyfa gerendákat hozott, de nem volt hajlandó fizetni. Több asszony érkezett kenyérrel, tojással és kávéval. A lakbérrel tartozó bérlők felajánlották, hogy segítenek a fal kijavításában.

Még Don Evaristo is társaság nélkül jelent meg.

Levette a kalapját Margarita előtt.

– Úgy beszéltem rólad, mintha egy elkényeztetett gyerek lennél.

Margarita csendben várt.

– Szégyenletes ajánlatot tettem. Visszavonom. Szekereim és munkásaim rendelkezésedre állnak.

– Elfogadom a szekereket – felelte. – Majd kifizetem a munkásokat, ha a gazdaság újra termelni kezd.

Don Evaristo most először nem vitatkozott.

Egy héttel később már csak egy kis medence maradt. A Királyok Házának beomlott teteje, két szoba és az udvar egy része fedetlenné vált.

Matías atya egy orvos és több férfi kíséretében érkezett. Óvatosan behatoltak a romok közé.

Az egyik szobában három egymás mellé helyezett kis koporsót találtak. Julián Reyes a házon belül temette el gyermekeit, mielőtt elhagyta volna.

Az emberek csendben maradtak.

A maradványokat a temetőbe szállították, és Soledad mellé temették el, akinek a sírját a plébániai anyakönyvi nyilvántartásnak köszönhetően megtalálták.

A kovács támadás nélkül faragott egy emléktáblát:

„Mateo, Clara és Luz Reyes. Betegség választotta el őket, az emlékek egyesítették őket újra.”

Doña Inés botjára támaszkodva figyelt.

– Nem nevezted meg túl korán a megjelenteket – mondta Margaritának.

– Attól féltem, hogy megszegem dédnagyapám ígéretét.

– Könyörületből elrejtette a házat. Te is ugyanezért adtad vissza.

Nyáron újjáépítették a falat. A Királyok Házához tartozó sárga köveket eltávolították, és a gyermekek új sírja köré helyezték.

Margarita úgy döntött, hogy nem tölti fel újra a tavat. Visszaállította a forrás eredeti medrét, és a korábbi tómedret rétté alakította.

A Santa Jacinta Hacienda újjáéledni kezdett.

A négy bérlő családból hét lett. Tomás maradt az istállóban dolgozni, Margarita pedig fizette neki az olvasás és a könyvelés tanulását. Rosa hetente két napon segített a mosásban, míg a gyerekei a kertben játszottak a viharban megmentett fekete macskával.

Don Evaristo tartotta a szavát. Kölcsönadott neki szekereket, állatokat és szerszámokat. Soha többé nem szólította „kislánynak”.

Montalvo ügyvéd szeptemberben visszatért, és alig ismerte fel a helyet. A tetőket megjavították, a mélyebben fekvő területeken kukorica nőtt, és a kéményből ismét füst szállt fel.

„Azt hittem, még nyár előtt eladom” – vallotta be.

– Mindenki gondolt rá.

– Soha nem féltél?

Margarita a kezére nézett. A hólyagok hegei még mindig látszottak.

–Minden nap. De a félelem nem mindig jelenti azt, hogy meg kell hátrálnunk.

Egyik délután odasétált, ahol egykor a Királyok Háza állt. Fű kezdett beborítani a földet, és a forrás tisztán hömpölygött régi medrében.

Jacinto közeledett, de tiszteletteljes távolságot tartott.

„Megmentette a birtokot” – mondta.

Margarita lassan megrázta a fejét.

– Nem egy tavat mentettem meg. Visszaadtam egy házat egy elfeledett családnak.

Azon az estén felment a könyvtárba, és felhúzta a régi órát, ami 4:20-kor állt meg. Jacinto megjavította a fogaskerekeit.

Az inga mozgásba kezdett.

Évtizedek óta először szólaltak meg a harangok az egész birtokon.

Margarita kinyitott egy ablakot. Innen látta a házakban égő lámpákat, hallotta a konyhából kiszűrődő nevetést, és megpillantotta a fekete macskát, amint Tomás után szalad.

Egyedül tért vissza, egy kis bőrönddel és egy összeomlás szélén álló ingatlannal. A város kinevette, és egy hatalmas férfi várt rá, hogy megvásárolja a romjait.

Azonban a fiatal nő, akit mindenki túl szegénynek, túl gyengének és túl tapasztalatlannak tartott, megmentette az otthonaikat.

Emellett visszaállította három gyermek nevét is, akik 32 évig rejtőztek a víz alatt.

Margarita a kezét az ablakkeretre tette.

Szülei halála óta most először érezte magát nem látogatónak mások életében.

Santa Jacinta már nem volt romos örökségi helyszín.

Az volt az otthonuk.