– Nem azt mondtam, hogy buta. Azt mondtam, hogy túlságosan bízik másokban.

Ettől a szótól most felfordult a gyomra.

Azon az estén Arturo felhívott Monterreyből.

– Hogy van anyukám?

-JÓ.

– Mondott neked valamit?

– Miről?

Rövid szünet következett.

– Semmiről. Csak kérdeztem.

Aztán egy ügyfelekkel való találkozóról kezdett beszélni. Pontosan úgy beszélt, mint az a férfi, akivel Cecilia életének felét leélte, és ez fájdalmasabb volt, mintha idegennek tűnt volna.

Egy óra múlva Beatriz újra felhívott.

– Beszéltem a bankkal. Van egy függőben lévő tranzakció a házammal kapcsolatban. A végső aláírás péntekre van kitűzve.

Cecília lehunyta a szemét.

– Meg fogjuk állítani őt.

– A saját fiam szólás nélkül megtette volna.

– Még mindig nem tudunk mindent.

–Tudok valamit. Nem kérdezett rá, mert tudta, hogy nemmel fogok válaszolni.

Másnap reggel Adriana kávéval, édes kenyérrel és a Desarrollos La Noriáról szóló nyilvános információkkal érkezett. Arturo és régi barátja, Sergio Morales egy évvel korábban alapították a céget, hogy megvásároljanak egy romos kereskedelmi épületet Zapopanban.

A terv az volt, hogy felújítják, kiadják az üres helyeket, majd nyereséggel eladják. A felújítás azonban sokkal többe került a vártnál. Elektromos problémák, tetőbeázások és vízvezeték-károsodás jelentkezett. Az egyik potenciális bérlő visszalépett.

Arturo kezdetben a saját pénzéből élt. Később kölcsönökhöz folyamodott. Amikor kifogyott a forrásaiból, édesanyja adósságmentes házát tekintette finanszírozási forrásnak.

– És a mi házunk? – kérdezte Cecilia.

Adriana a vagyonnyilvántartásra mutatott.

„Még nincs hivatalos tranzakció, mivel Arturo nem tudja a beleegyezésed nélkül eladni a részesedésedet. De már opcióként is felvette a jövőbeni veszteségek fedezésére.”

Cecilia úgy érezte, 24 éves házassága lepereg a szeme előtt. Arturo nem csak egy befektetést rejtett el. Felbecsülte a két nő otthonának értékét, akik a legjobban bíztak benne.

Csütörtök délután kapott egy üzenetet.

„Megváltoztatták a járatomat. 6 előtt otthon leszek.”

Arturo 5:47-kor érkezett meg. Megcsókolta Cecilia arcát, letette a bőröndjét a lépcső mellett, és egyenesen a nappaliba ment.

Amikor meglátta az új karosszéket, mozdulatlanul állt.

– Hol van a relaxfotelem?

– A kézbesítők elvitték.

– Mit csináltak vele?

– Nem tudom. Valószínűleg újrahasznosítják.

– Ellenőrizték belülről?

A kérdés gyorsasága mindent megerősített, amitől Cecilia félt.

– Mire számítottál?

– Semmi. Érmék, távirányítók… ezek a dolgok elvesznek a fotelekben.

Arturo úgy tett, mintha csodálná az új bútordarabot, de nem ült rá.

Vacsora közben Monterreyről, a nehéz ügyfeléről és a járatának késéséről beszélt. Cecilia anélkül hallgatta, hogy a dokumentumokat említette volna.

Este 9-kor Arturo azt mondta, hogy kiviszi a szemetet, annak ellenére, hogy a kocsi csak szombaton érkezik. A hálószoba ablakából Cecilia figyelte, ahogy kinyitja az egyes kukákat és áthelyezi a zsákokat. Aztán ellenőrizte az újrahasznosító kukát is.

Az ártatlan magyarázat utolsó lehetősége is szertefoszlott.

Pénteken fél 8-kor Cecilia találkozott Beatrizzel és Adrianával. Anyósa írásban már visszavonta a házával kapcsolatos összes engedélyét. Ügyvédje értesítette a pénzintézetet és a közjegyzőt, de a végleges megerősítés még váratott magára.

10:22-kor Adriana hívást kapott.

– A műveletet vitatottnak bélyegezték.

„Ez azt jelenti, hogy le van tartóztatva?” – kérdezte Beatriz.

– Felfüggesztve van. Írásos megerősítést kérek.

A következő 46 perc egy örökkévalóságnak tűnt. Az asztal körül ültek, miközben a falióra elviselhetetlen zajt csapott.

A posta 11:08-kor érkezett meg.

„Az aláírást felfüggesztettük” – jelentette be Adriana. „A pénzt nem folyósítjuk, amíg az engedélyezéseket vizsgálják.”

Beatriz hátradőlt a széknek.

– Tényleg használni akarták a házamat.

– Ma nem – mondta Cecilia.

Megszólalt a telefon. Arturo volt az.

– Mit csináltál?

-Jó reggelt neked is.

– Ne játssz velem! Beszéltél anyámmal?

-Igen.

– Nem érted, mit rontottál el.

– Akkor magyarázd el nekem, miért akart az édesanyád jelzáloggal megterhelni egy házat, amikor azt állítja, hogy soha nem egyezett bele.

Arturo hallgatott.

– Tedd le a telefont.

Cecilia bekapcsolta a kihangosítót, és átnyújtotta a mobilt Beatriznek.

– A házamat használtad a céged finanszírozására?

– Nem így volt, anya. Ez egy ideiglenes kölcsön volt.

– Ez akkor is adósság.

„Csak 90 napra volt szükségünk. Van egy új bérlőnk, aki érdeklődik. Amikor aláírja a szerződést, refinanszírozzuk az épületet, és kifizetjük az egészet.”

– És mi van, ha nem írja alá?

– Alá fogja írni.

– És ha nem?

Artúr nem válaszolt.

Abban a pillanatban egy másik hívás érkezett az autójába, és néhány másodpercig a két vonal átfedésben volt. Sergio hangja tisztán hallatszott.

– Ne engem hibáztass, Arturo. Elintézted a családod papírjait.

– Tudtad, mit csinálunk.

–Tudtam, amit mondtál. Nem fogom hagyni, hogy anyám aláírása elkeserítsen.

Megszakadt a kapcsolat.

Beatriz remegő kézzel tette le a telefont az asztalra.

–Azt akarom, hogy idejöjjön. És felhívom Danielát és Mateót.

– Ők a mi gyerekeink – mondta Cecilia. – Nem akarom őket a középpontba helyezni.

„Veszélyezte az én házamat, és fontolóra vette, hogy a tiédet használja. Amikor ez kiderül, sok verziót fogsz hallani. Jobban szeretném, ha az igazat hallanád.”

A 27 éves Daniela még mindig tanári ruhában érkezett. A 23 éves Mateo később, gipszporral a munkacipőjén jelent meg.

Arturo fél óra múlva lépett be, és megállt, amikor meglátta őket.