— Miért vannak itt?
– Én is örülök, hogy látlak, apa – felelte Daniela.
– Ez anyád, nagymamád és köztem van.
Beatriz egy székre mutatott.
„Amikor úgy kezelted a házainkat, mintha a tiéd lenne, megszűnt minden magánügy lenni. Ülj le.”
Arturo engedelmeskedett.
Elmagyarázta, hogy az épület drágábbnak bizonyult, Sergio rosszul számolta ki a javításokat, és hogy az új bérlő majd mindent elintéz. Többször is elismételte, hogy neki csak 90 napra van szüksége.
– Miért nem mondtad el? – kérdezte Cecilia.
– Mert pánikba estél volna.
– Tulajdonképpen mit is válaszoltam volna?
Arturo elnézett.
– Azt mondtad volna, hogy nem.
– És az édesanyád?
Beatriz válaszolt helyette.
– Én is nemet mondtam volna.
– Nem értették az egészet – tiltakozott Arturo.
– Tökéletesen értem a nem szót – felelte az anyja.
Daniela szeme megtelt könnyel.
– Anya tudta, hogy az épület egy része a tiéd?
-Nem.
– Tudta a nagymama, hogy a háza garantálta a befektetésedet?
–Azt terveztem, hogy akkor magyarázom el neki, ha minden biztosított lesz.
Cecilia letette a sárga újságcikkben szereplő fényképet az asztalra.
„Pénteken. Ceciliának nem szabadna megtudnia, amíg mindent alá nem írnak.”
– Hol találtad ezt? – kérdezte Arturo.
– A karosszéked alatt. A borítékot a kerethez ragasztották.
Máté hitetlenkedve nézett az apjára.
– Elrejtett dokumentumokat egy bútordarabban?
– Nem akartam, hogy a magánéleti papírok láthatóak legyenek.
– Van egy irodád és egy irattartó szekrényed – mondta Cecilia. – Elrejtetted őket, mert tudtad, hogy helytelen.
– Megpróbáltam megvédeni őket a felesleges aggodalomtól.
Beatriz szomorúan felnevetett.
–Szép szavakkal írsz le nagyon csúnya dolgokat.
Arturo válla megereszkedett.
– Hibáztam.
– Hiba elfelejteni egy találkozót – felelte az anyja. – Hetekig készültél erre.
– Ha aláírják az új szerződést, senki sem veszít semmit.
Cecilia nyugodtan nézett rá.
– Még mindig nem érted. Azt hiszed, minden rendben lett volna, ha soha nem fedezzük fel.
Elővett egy újabb borítékot a táskájából, és a férfi elé tette.
-Mi az?
— Javaslat a szétválasztásra.
Arturo felemelte a fejét.
– Pénzért fogod befejezni a 24 évet?
– Nem. Azért fogom befejezni a 24 évemet, mert úgy döntöttél, hogy mindenki, aki megbízik benned, olyan érték, amelyet fedezetként felajánlhatsz.
A válás hét hónapig tartott. Desarrollos La Noria nem élte túl. A bérlő soha nem írta alá a szerződést, a javítási költségek egyre csak gyűltek, Arturo és Sergio pedig végül egymást hibáztatták.
Beatriz megtartotta a házát. Visszavonta az összes meghatalmazását, és független ügyvédet bízott meg a jövőbeni eljárások intézésével.
„Még mindig szeretem a fiamat” – magyarázta Ceciliának. „Megbízhatom benne, hogy elvisz orvoshoz, vagy kicserél egy villanykörtét. Az aláírásával már nem bízhatom meg.”
Daniela és Mateo továbbra is találkozgattak az apjukkal. Cecilia soha nem kérte meg őket, hogy válasszanak.
Arturo eladta a teherautóját és egy kis lakásba költözött. Hónapokkal később beszélni akart Ceciliával. Kávézás közben bevallotta, hogy szégyent és félelmet érzett. Minden alkalommal, amikor a projekthez pénzre volt szükség, meggyőzte magát, hogy a következő kölcsön lesz az utolsó.
„Csak 90 napra volt szükségem” – ismételte meg.
– Még mindig ugyanazt mondod – felelte a nő.
– Megpróbálom elmagyarázni, miért tettem.
– Értem. Féltél, és azt hitted, meg tudod oldani. Amit nem értek, az az, hogy miért gondoltad, hogy a félelmed feljogosít arra, hogy mindannyiunk helyett dönts.
Arturo nem talált választ.
Cecilia és Beatriz továbbra is családtagok maradtak. 24 évnyi közös vasárnap, születésnap és karácsony után egyikük sem akarta elveszíteni a másikat Arturo döntései miatt.
Egyik délután Beatriz meglátogatta Ceciliát, és észrevette az új relaxfotelt.
– Huszonnégy évig voltál a fiam felesége, és úgy tűnik, végül megtartottál.
– Jobban szerettem volna megtartani a mosogatnivalóidat.
– Túl késő. Daniela már kérte.
Mindketten nevettek.
Cecilia eleinte kerülte az új karosszékbe való ülést. Úgy érezte, hogy ez a sarok még mindig a házasságához tartozik. Egészen addig, amíg egy napon be nem rendezkedett egy regény olvasására, és felfedezte, hogy a bútordarab rendkívül kényelmes.
Daniela megjelent az ajtóban.
– Apa jelenetet csinált volna, ha meglát téged a helyén ülve.
Cecilia letette a könyvet, a fotelre nézett, és elmosolyodott.
– A te helyed?
Danielának egy másodpercbe telt, mire megértette. Aztán mindketten nevetni kezdtek.
Nem annak a nevetése volt ez, aki legyőzte az ellenségét. Valami jobb volt: egy nő nevetése, aki végre úgy érezte, hogy ura a saját otthonának és a saját döntéseinek.
Cecilia nem azzal derítette ki az igazságot, hogy kémkedett a férje után. Nem nézte meg a telefonját, és nem követte az útján. Egyszerűen csak egy régi karosszéket akart egy kényelmesebb ajándékra cserélni.
Amikor azonban megjelent a boríték, nem hagyta, hogy a megnyugtató magyarázat iránti vágya felülírja a tényeket. Nyomozott, megvédte Beatrizt, és végső soron önmagát is.
Arturo 12 éven át a karosszékének nevezte ezt a dönthető fotelt.
Végül ez volt az egyetlen tárgy a házban, ami nem volt hajlandó tovább titokban tartani.
