Adrian felgyújtott egy edényt, miközben rizst próbált főzni.

Doña Teresa pedig hatalmas meglepetésére felfedezte, hogy képes magának vizet önteni anélkül, hogy bármelyik menye fogná a poharat.

Egy vasárnap úgy döntött, hogy tiltakozni fog.

– Már senki sem válaszol nekem.

Doña Rosa kukorica gorditast készített.

– Beteg?

-Nem.

– Nem tud járni?

– Persze, hogy tudok.

–Akkor nem kell gondoskodni róla. Társaságra van szüksége. A kettő különböző dolog.

A mondattól Teresa meg sem szólalt.

Valeria aznap visszatért meglátogatni az apósát és anyósát. Észrevette, hogy a nő a térdét masszírozza.

– Fáj nekik?

Teresa tagadni akarta, de végül bólintott.

– Több mint húsz éve.

-Mert?

Doña Teresa válasza némi időt vett igénybe.

– Mert én is letérdeltem.

Mindenki elhallgatott.

– Ki kényszerítette őt?

– Az anyósom.

Terézia mély lélegzetet vett.

Amikor férjhez ment, magyarázta, az anyósa erőltette rá ezt az abszurd szokást, mondván, hogy egy régi családból származik, ahol a menyeknek engedelmeskedniük kell.

Teresa évekig utálta az étkezéseket.

Sok éjszakát sírt.

Elképzeltem a szökést.

De soha nem tette.

„Amikor az anyósom meghalt” – vallotta be –, „azt hittem, végre vége. Aztán Mauricio feleségül vette Marianát, és… nem is tudom. Úgy éreztem, rajtam a sor, hogy a másik oldalon legyek.”

Valeria lágyítás nélkül nézett rá.

– És ettől kevésbé volt fájdalmas, amit elszenvedtél?

Terézia lesütötte a szemét.

-Nem.

– Akkor miért kellett Marianának ugyanezt elszenvednie?

A nő megsimogatta a térdén lévő sebeket.

– Talán azért, mert ha elfogadnám, hogy helytelen volt, akkor azt is el kellene fogadnom, hogy húsz évet hiába viseltem el.

Senki sem válaszolt.

Valeria most először érzett együttérzést anyósa iránt anélkül, hogy igazolta volna tetteit.

„Amit vele tettek, az igazságtalan volt” – mondta. „De az ismétlődés nem teszi az igazságtalanságot hagyománnyá. Csak egy újabb áldozatot teremt.”

Doña Teresa csendben sírt.

Napokkal később történt az utolsó nagyobb összecsapás.

Camila édesanyja, Adrian nagynénje, megjelent a lakás előtt a férje és Camila testvére kíséretében.

Olyan hangosan sikított, hogy több szomszéd is kijött.

—¡Devuélveme a mi hija!

Camila Valeria mögött jött ki.

– Anya, senki sem rabolt el. Azért jöttem, mert én akartam.

– Átmosták az agyadat!

– Nem akarok ahhoz a férfihoz feleségül menni.

–Vannak vállalkozásai, háza és autója! Mit kívánhatna még az ember?

– Én szeretnék választani.

A nő Valéria felé fordult.

– Van pénzed. A férjed engedelmeskedik neked. Könnyű beszélni, ha soha semmiben sem szenvedtél hiányt.

– Akkor beszéljünk a pénzről – felelte Valeria. – A férfi által ígért száznyolcvanezer peso Camila számlájára kerülne?

Csend.

– Camila nevére lenne a ház?

Ismét csend.

– Vagy a pénz a fia házának előlegére lenne?

Camila testvére tiltakozott:

–Ő a húgom! Mi baj van azzal, hogy segít nekem?

Kamilla ránézett.

– És hogyan segítenél nekem?

– Később fizetek.

– Nincs munkád.

– El fogom hozni.

– Akkor először szerezz munkát, és csak azután vegyél házat.

Az anyja felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni, de Camila apja megállította.

Abban a pillanatban megérkezett Doña Teresa.

Mindenki azt gondolta, hogy támogatni fogja a sógornőjét.

– Teresa – kiáltotta az asszony –, mondd meg a menyednek, hogy hagyja abba a család tönkretételét!

Doña Teresa Camilára nézett.

Aztán a saját térdére nézett.

– Hadd dolgozzon.

Senki sem számított ezekre a szavakra.

-Hogy?

– Ha a lány nem akar férjhez menni, ne erőltesd.

– De a fiamnak otthonra van szüksége!

Teresa a tizenkilenc évesre mutatott.

– Két keze van. Hadd dolgozzon.

A fiú elvörösödött.

-Néni!

– Több mint húsz évig hittem abban, hogy a megaláztatás elviselése a sorsom. Aztán egy másik nőt is rákényszerítettem, hogy ugyanezt élje át. Elég ostobaságot követtünk már el ebben a családban.

Kamilla anyukája sírni kezdett.

-Szóval mindenki ellenem van.

Kamilla egy lépést tett előre.

– Nem vagyok ellened, anya. Csak a magam pártján állok.

A nő megpróbálta használni az utolsó fegyverét.

– Ha ma nem jössz vissza, ne tekints engem anyádnak.

Camila elsápadt.

Valéria nem szólt semmit.

Tudta, hogy a válasznak tőle kell jönnie.

Camila sírt, de egyenesen tartotta a hátát.

– Ha lányt akarsz, hívhatsz. Ha 180 000 pesót kell, találj más megoldást.

Az anyja elment, és becsapta az ajtót.

Camila egy székre rogyott.

– Azt hittem, az erősség jobb érzés lesz.

Valéria leült mellé.

-Az, hogy valaki erős, nem jelenti azt, hogy nem fáj.

Doña Teresa hozott neki egy tányért.

– Először egyél. Üres gyomorral túl sok hülyeség jut eszedbe.

Mindenki ránézett.

– Mit? – tiltakozott. – Tanultam valamit.

Hónapokkal később a dolgok mégsem váltak tökéletessé.

Visszatértek a normális kerékvágásba.

És ez sokkal jobban alakult.

Mariana fizetésemelést kapott, és elkezdett spórolni. A térdei annyira javultak, hogy egész nap fájdalom nélkül tudott járni.

Mauricio saját lakást vett, és túl későn tanulta meg – már ahhoz, hogy megmentse a házasságát –, hogy a mosogatás nem teszi tönkre senki férfiasságát.

Camila ápolónőként kezdett dolgozni. Az első munkanapján lefényképezte magát egyenruhában, és elküldte Valeriának.

„Én választottam ezt az életet.”

Valamivel később az anyja üzenetet küldött neki, amelyben megkérdezte, hogy jól eszik-e.