Már csak egy hely maradt a félelmetes herceg mellett; a csendes, hajadon nő foglalta el.
Új-Spanyolország, 1817.
A terem elcsendesedett, amikor Leonor de la Vega leült Gabriel Montenegro, Valdemora márkija mellé.
Egy úr abbahagyta a bortöltést. Az asztal túloldalán Eduardo, Leonor testvére úgy nézett rá, mintha egy szakadék szélére ült volna.
Gabriel lassan elfordította az arcát. Bal halántéka közelében egy sebhely csillogott a gyertyafényben.
– Tudod, hogy ki vagyok?
– Remélem is, márki. Doña Carlota olyan lelkesedéssel jelentette be érkezését, hogy egészen Puebláig hallani lehetett.
Valaki elfojtott egy nevetést.
Gábriel nem mosolygott.
– És mégis ezt a helyet választotta.
Leonor az ölébe terítette a szalvétát.
– Ez volt az egyetlen szabad szék.
– Általában van valami oka annak, hogy üresen marad.
Egyenesen ránézett.
– Elképzeltem, hogy van egy.
– Nem vagy kíváncsi?
– Sok. De a kíváncsiság és a félelem nem ugyanaz.
Azon az éjszakán először nem volt a rettegett márkinak előre elkészített válasza.
Leonor 31 évesen túl sokáig volt a láthatatlan nő a társasági összejöveteleken. Az anyák túl öregnek tartották ahhoz, hogy versenyezzenek a lányaikkal. Az urak akkor keresték meg, amikor társaságra volt szükségük az asztal megtöltéséhez, a bátyja pedig mindig emlékezett rá, amikor nehéz levelekre kellett válaszolni.
Ennek a láthatatlanságnak voltak előnyei is.
Az emberek gondatlanul beszéltek a jelenlétében. Nyitva hagyták az okmányokat és titkokat vallottak be, mert feltételezték, hogy egy csendes, egyedülálló nő nem érti a földdel, a terméssel vagy a kölcsönökkel kapcsolatos ügyeket.
Tévedtek.
Apja halála óta Leonor diszkréten kezelte a Los Laureles-birtokot. Ismerte az egyes telkek hozamát, a bérlők adósságait és a csatornák javításának költségeit, amelyeket minden nyáron az esőzések elpusztítottak.
Eduardo volt a tulajdonos.
Leonor volt az oka annak, hogy az ingatlan továbbra is működött.
Vacsora közben Eduardo azzal dicsekedett, hogy földet vásárolt nyugaton, hogy bővítse a termést.
Gabriel észrevette Leonor arckifejezését.
– Nem ért egyet a vásárlással.
– Ez a bátyám hagyatéka.
– Ez nem válasz a kérdésemre.
Leonor lehalkította a hangját.
– A földet minden évben elönti az árvíz.
– Mit tettél volna?
– Először is, javítsák meg a csatornákat, tartsanak fenn tartalékot rossz termés esetére, és tárgyaljanak rövidebb szerződésekről a keleti parcellákon.
Gábriel érdeklődve figyelte a lányt.
– Úgy beszél, mint egy adminisztrátor.
– Úgy beszélek, mint aki nem akarja, hogy családok éhezzenek a földesurak hiúsága miatt.
Eduardo meghallotta a beszélgetést.
– Leonor, ne untasd a márkit a vidéki ügyekkel.
– Én kérdeztem – vágott közbe Gabriel.
– A nővérem mindig is szükségtelenül érdeklődött az üzleti élet iránt.
A márki tekintete hideggé vált.
– Kinek felesleges?
Eduardo bort ivott, és úgy tett, mintha nem hallaná.
Vacsora után egy Julián Carpio nevű gazdag földbirtokos mindenki szeme láttára odalépett Leonorhoz és Gabrielhez.
– Valdemora, elloptad a tartalék szinglinkünket. Minden hostessnek szüksége van egy 30 év feletti nőre, hogy betöltse azokat a székeket, amelyekre senki sem vágyik.
Többen nevettek.
Leonort áthatotta a régi szégyen, de nem hátrált meg.
– Az üres székek nagyon hasznosak, Don Julián.
Mosolygott, meg volt győződve arról, hogy győzött.
– Végül is egyetértünk.
– Igen. Leültetőhelyet kínálnak azoknak az uraknak, akik a kegyetlenséget humornak tévesztik össze, amikor mindenki más már belefárad az eltűrésükbe.
A nevetésnek vége szakadt.
Julián elpirult.
– Csak vicc volt.
– Akkor a kettő közül valamelyiknek biztosan tetszett.
Gabriel oldalra billentette a fejét, hogy elrejtse a mosolyát. Julian elviharzott.
– Éppen meg akartam védeni – vallotta be a márki.
–Én vettem észre.
– Nem tettem, mert úgy tűnt, hogy uralom a helyzetet.
Leonor felé fordult. Arcán nem volt szánalom, csak tisztelet.
Ez jobban meghatotta, mint amennyire hajlandó volt bevallani.
Másnap reggel egy vihar miatt a vendégek kénytelenek voltak Doña Carlota birtokán maradni. Leonor egy dolgozószobába menekült, hogy elolvassa Don Fermín, Los Laureles adminisztrátorának levelét.
Eduardo bement és becsukta az ajtót.
– Mit mondtál Valdemorának tegnap este?
– Az igazság a táborokról.
– Alonso de Peñafiel gróf megkérdezte, hogy bajban vannak-e a számláink.
– Azok.
Eduardo az asztalra csapott.
– Nem nyilvánosan!
– Az adósságok nem csökkennek attól, hogy halkan beszélünk.
Leonor felbontotta Don Fermín levelét. Egy mondat alá volt húzva:
„A hitelező nem hajlandó újabb halasztást adni. Ha 30 napon belül nem fizetjük ki a kamatot, jogi lépéseket tesz az adóhatóság ellen.”
„Mennyit vettél fel kölcsön?” – kérdezte.
Eduardo hallgatott.
– Mit ígértél?
– Ez nem a te dolgod.
—Három éve vezetem a Los Laureles-t.
– Pontosan. Sikerült, mert én megengedtem. Ne felejtsd el, hogy kié.
– Nem felejtem el. Minden alkalommal emlékszem rá, amikor kijavítok egy hibádat anélkül, hogy bárki tudná a nevem.
Eduardo kirohant, és becsapta az ajtót.
Amikor Leonor felnézett, Gabriel már a folyosón volt. Eleget hallott ahhoz, hogy megértse.
– Mit csinált a bátyád?
— Még nem tudom.
– Ha segítségre van szükséged…
– Hozzáférésre van szükségem a könyveihez, nem egy megmentőre.
Gábriel lehajtotta a fejét.
– Akkor nem fogok erőltetni.
Megfordult.
– Várjon – kérdezte Leonor. – Jól ismeri Peñafiel grófját?
