Jóval azelőtt, hogy bárkivel is találkoztam volna, akivel össze akartam volna házasodni.
Június.
Nincs középső név.
A nagymama mindig ragaszkodott hozzá, hogy a középső nevek értelmetlenek.
„Senki sem használja őket, hacsak nem bajban vagy.”
Amikor James-szel randiztunk, elmeséltem neki a történetet.
Harmadik randi.
Nem nevetett.
Csak bólintott.
„A June jó név.”
Aztán elgondolkodott rajta.
„Erős név. Mint egy hónap, amivel senki sem vitatkozik.”
Talán ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy hozzá fogok menni feleségül.
Káleb jött először.
Huszonnyolc éves voltam.
A terhesség nehéz volt.
Szinte állandóan beteg voltam.
A vajúdás harmincegy órán át tartott.
Végül lelassult a pulzusa, és az orvosok sürgősségi császármetszést végeztek.
De Káleb egészségesen érkezett meg.
Hangos.
Tökéletes.
És úgy üvölt, mint egy füstérzékelő.
Két évvel később jött Owen.
Nehezebb volt az a terhesség.
Veszélyesen magas lett a vérnyomásom.
Az elmúlt hat hetet ágynyugalommal töltöttem.
Egy újabb császármetszéssel korábban született.
Sok vért vesztettem.
Miközben a kezem fogva próbáltam felépülni, James ezt mondta:
„Talán kettőnél megállunk.”
Sápadtnak tűnt.
„Talán kettő elég.”
„Még egyet kérek.”
Rám nézett.
Nem kellett elmagyaráznom, hogy mire gondolok.
Még egy esély.
Egy utolsó lehetőség júniusra.
Három évvel később megérkezett Sam.
És majdnem meghaltam.
Vannak részletek abból a napból, amikre nem emlékszem.
Mellkasi fájdalom.
Egy ápolónő hirtelen rémült arcot vágott.
Valaki kiabált valamit, amit nem értettem.
Orvosok siettek be a szobába.
Aztán semmi.
Két nappal később az intenzív osztályon ébredtem.
Volt egy cső a torkomban.
James egy széken aludt mellettem, a fejét az ágyamnak támasztva.
Az orvosok később elmagyarázták.
Méhlepényi leválás.
Súlyos vérzés.
Összeomlott a vérnyomásom.
Majdnem egy percig nem tudták érzékelni a pulzusomat.
Visszahoztak engem.
Samet is megmentették.
Tizenegy napot töltött a koraszülött osztályon.
Aztán hazajött, ugyanolyan hangosan sikoltozva, mint a két testvére.
Hat héttel később elmentem a szülés utáni kivizsgálásra.
Dr. Levine volt az orvosom mindhárom terhesség alatt.
Kedves volt, de közvetlen.
Soha nem pazarolta a szavakat.
Mielőtt leültem volna, már megkérdezte:
– Itt van James?
„Lent van Sammel.”
„Menj, szerezd meg!”
Összeszorult a gyomrom.
„Jobban szeretném, ha mindketten egyszerre hallanátok ezt.”
James feljött az emeletre, cipelve Sam autósülését.
Letette a földre és leült mellém.
Dr. Levine összefonta a kezét.
„Nagyon világosan fogok beszélni.”
Elmagyarázta, mi történt.
Három császármetszés.
Hegszövet.
A vérnyomásom.
A szívem károsodása.
A vérzés.
Aztán kimondta azt a mondatot, amit néha még most is hallok, amikor felébredek éjszaka.
„Egy negyedik terhesség valószínűleg megölne.”
Valószínűleg.
Nem talán.
Nincs semmi kockázat.
Valószínűleg.
„És még ha nem is így lenne” – folytatta –, „valószínűleg a terhesség nagy részét kórházban töltenéd. Távol lennél a már meglévő három gyermekedtől.”
Sam halkan nyikorgott az autósülésében.
Megkérdeztem,
„Van olyan verzió, ahol biztonságos lehet egy újabb terhesség?”
“Nem.”
Hónapokkal később újra megkérdeztem.
Aztán egy évvel később megint.
Szakemberek?
Új kezelések?
Állandó megfigyelés?
A válasza soha nem változott.
Nem.
Az első találkozóról hazafelé menet James nem kapcsolta be a rádiót.
Mindkét kéz a kormányon maradt.
Egyenesen előre bámult.
Amikor hazaértünk, felvitte Samet az emeletre, és betette a kiságyába.
Aztán visszajött a konyhába.
Mögém állt.
Mindkét karját átölelt.
És kitartott.
„Majdnem elvesztettelek.”
Az arcát a hajamba préselte.
– Ezt nem tudom még egyszer megtenni, Rachel.
„Tudom.”
„A fiúknak szükségük van rád.”
„Tudom.”
Azon az estén, miután mindenki elaludt, kimentem a garázsba.
Találtam egy üres banánosdobozt.
Beletettem mindent, amit valaha vettem a lányunknak, akiről azt hittük, hogy megszületik.
A rózsaszín sapka.
Egy fehér alvó, sárga kacsákkal borítva.
Három virágos pólya.
Apró zoknik.
Cédrus tömböket adtam hozzá.
Aztán odaírtam az oldalára, hogy ÚJSZÜLÖTT.
A tervem az volt, hogy másnap felajánlom.
De amikor beléptem, James a konyhában állt.
Látott engem az ablakon keresztül.
„Mi van ott bent?”
„Régi babaruhák.”
„Mit csinálsz velük?”
„Elajándékozzák őket.”
A dobozra meredt.
Aztán elvette tőlem.
„Hadd tartsam meg.”
„Miért?”
Nem válaszolt.
Bevitte a garázsba, és a munkaasztal fölé helyezte.
Ez négy évvel ezelőtt volt.
Amikor Sam kétéves volt, szóba hoztam az örökbefogadást.
Késő volt.
James már majdnem elaludt.
A mennyezetet bámultam.
– Gondoltál már arra, hogy örökbe fogadj?
Egy darabig hallgatott.
“Néha.”
„Utánanézhetnénk.”
Felém gurult.
„Rach, nekünk már van három hét év alatti gyerekünk.”
„Tudom.”
„Van egy jelzáloghitelünk. Még mindig rémálmokból ébredsz fel Sam születéséről.”
Megtalálta a kezem a takarók alatt.
„A fiainknak jobban szükségük van az anyjukra, mint nekünk egy lányunkra.”
Igaza volt.
És ez volt a legnehezebb része.
Így abbahagytuk a beszélgetést róla.
Nem azért, mert az álom eltűnt.
Mert néha egy téma a házasságban nem igazán ér véget.
Egyszerűen beleegyezel, anélkül, hogy kimondanád, hogy többé nem nyúlsz hozzá.
Elmész focimeccsekre.
Iskolai konferenciák.
Születésnapi bulik.
Addig nézel szuperhősfilmeket, amíg mindenki el nem alszik a kanapén.
Az élet halad előre.
De néha láttam egy nőt, aki a lánya haját fonta be az élelmiszerbolti sorban.
És egy percre át kellene mennem egy másik folyosóra.
A doboz James munkaasztala felett maradt.
Van még valami, amit tudnod kell.
Jamesnek volt egy húga.
Azonnal.
Tizenkét évvel volt fiatalabb nála.
Az apjuk elment, amikor James tizennégy, Mara pedig kétéves volt.
