Dana jön.
Anyukám két állammal arrébbről jön autóval.
Évek óta ez lesz az első látogatása.
Az örökbefogadás után felhívtam.
Mondtam neki, hogy elegem van abból, hogy zárva tartom az ajtókat.
A fiúk hetek óta tervezgették.
Caleb zászlót készített.
Owen majdnem egy egész tekercs ragasztószalaggal becsomagolt egy futball-labdát.
Sam kiválasztott egy követ a gyűjteményéből.
Szürke.
Sima.
Fehér csík a közepén körbe.
Kívánságköveként emlegeti.
Azt mondja, egy fontos embernek tartogatta.
A torta, az ajándékok, a zaj és az elkerülhetetlen vita után, hogy ki kapja a legtöbb mázas szeletet, Mara és én leültetjük June-t magunk közé.
És még egyszer megpróbáljuk befonni a haját.
Még mindig borzasztóak vagyunk benne.
De fejlődünk.
És míg az ujjaink azzal a három kis sötét hajtinccsel küzdenek, mesélek June-nak egy ebédszünetet vezető hölgyről, aki Kansasben nőtt fel.
Egy nő, aki minden gyermek nevére emlékezett.
Aki soha nem engedte, hogy egy éhes gyerek szégyenkezzen.
Mara majd mesél neki a bátyról, aki megtanította biciklizni egy lakópark parkolójában.
James a saját építette hintaszékben ül majd, és úgy tesz, mintha nem könnyezne a szeme.
És valahol mindebben June nagymama még mindig itt lesz.
Csak nem úgy, ahogy vártam.
Valami jobbban.
