Azt várták, hogy egy halálra fagyott özvegyasszonyt találnak a hóviharban, ehelyett frissen sült kenyeret és meleg menedéket találtak.
Már három napja esett a hó San Jerónimo de la Sierrán, amikor Don Evaristo Castañeda bezárta a malom ajtaját Lucía Mendoza előtt.
A falnak csapódó fa hangja úgy visszhangzott a fehér udvarban, mint egy mondat.
Amióta férje meghalt a Santa Rosalía bányában történt összeomlásban, Lucía minden olyan munkát elvállalt, amit senki más nem akart. Lisztet söpört, zsákokat foltozott, takarította a raktárakat, és ellenőrizte a készleteket a régi malomban. Cserébe ő és lánya, Abril egy szűk szobában aludhattak a raktár mellett.
April 8 éves volt.
Azon a reggelen a rádió bejelentette az évtized legrosszabb viharát.
– Nem tudok továbbra is két embert etetni, akik nem termelnek eleget – jelentette ki Don Evaristo anélkül, hogy a szemébe nézett volna. – Mindannyiunknak áldozatokat kell hoznunk.
Anselmo atya, aki az ajtóban állt, komolyan bólintott.
– Leányom, Isten akarata néha a megpróbáltatásokban nyilvánul meg.
Lucía figyelte a folyosó teteje alatt összegyűlt munkásokat. Néhányan lenéztek. Mások úgy tettek, mintha szorgalmasak lennének.
Senki sem védte meg őt.
– Isten akarata nem csinált lyukat a pince tetején – felelte a nő. – Már négy hónapja mondogatom, hogy nedvesség jut be.
Don Evaristo összeszorította az állkapcsát.
Lucía felfedezte, hogy több zsák is nedves volt. Azt is megállapította, hogy a feljegyzéseket úgy módosították, mintha jó minőségű lisztből készültek volna. Amikor megpróbálta figyelmeztetni a tulajdonost, az azzal vádolta, hogy olyan ügyekbe avatkozik, amelyek nem az ő dolgai.
– Ne kezdd újra – motyogta. – A malom több telet élt túl, mint amennyit te éltél.
– De lehet, hogy ezt nem élem túl.
A szél megzörgette a spalettákat.
Don Evaristo bement a raktárba, és egy zsák nedves liszttel, egy törött nyelű ásóval és egy zacskóval, benne hat gyűrött krumplival tért vissza.
– Ne mondd, hogy üres kézzel mész el.
Lucía megérintette a zsákot. A liszt csomókká állt össze.
Nem köszönte meg.
April Canelával, egy öreg öszvérrel és Tizónnal, egy fekete szőrű keverék kutyával várt az udvaron. A lány egy takaróba csavart agyagkorsót szorított a mellkasához.
Benne volt a kovászos kenyér, amit az apja évekig dédelgetett.
– Anya – kérdezte, miközben látta, hogy Lucia távozik –, nincs már otthonunk?
Lucia a malmot nézte, a bepárásodott ablakokat és az eltűnő arcokat mögöttük.
– Még nem – felelte. – De meg fogjuk találni.
Dél előtt elhagyták San Jerónimót.
Ahelyett, hogy lement volna a völgybe, Lucía egy ösvényen ment fel a Barranca del Horno Negro-hoz (Fekete Kemencés-szurdok). Senki sem lakott ott. Az öregek azt mondták, hogy a föld elátkozott, mert még télen is gőz száll fel a sziklák közül.
Mateo, Lucia férje, nem hitt az átkokban.
Hónapokkal a halála előtt rajzolt egy térképet a jegyzetfüzetébe, és egy mondatot írt a szakadék mellé:
„A föld meleg marad. Van alatta víz. Építhetnénk ide valamit.”
Lucia eltette a jegyzetfüzetet anélkül, hogy megértette volna, miért tűnik a férje annyira megszállottjának egy elhagyatott hely iránt.
Most már ez volt az egyetlen reményük.
A vihar utolérte őket, mielőtt megérkeztek volna.
A hó eltakarta az utat. Fahéj megcsúszott a jégen, és majdnem legurult egy lejtőn. April elvesztette a csizmáját egy hótorlaszban, és amikor Luciának sikerült kihúznia, a lány ajka lilára változott.
– Álmos vagyok, anya.
Lucia valódi félelmet érzett.
Mateo azt mondta neki, hogy ha valaki elalszik a hidegben, ne engedje, hogy becsukja a szemét.
– Mesélj a születésnapodról! – parancsolta, miközben felemelte a lányt az öszvérre. – Mondd el, milyen tortát szeretnél.
-Csokoládé.
– Eperrel?
– Sokakkal.
– Akkor ébren kell maradnod, hogy megegyed.
Tizón eltűnt néhány szikla mögött.
Lucia odakiáltott neki, de a szél elnyelte a hangját.
Egy perccel később a kutya ugatni kezdett.
Két kőfal közötti repedés mellett találták ásva. Ekkor már ritkább volt a hó. Egy gőzfelhő szállt fel a földből.
Lucia benyúlt a nyílásba.
Bent nem volt meleg a levegő, de fagyos sem volt.
Beléptek.
A folyosó egy sziklákkal védett kis szakadékba vezetett. Alján egy nagyrészt száraz kőüreg volt. Lucía tüzet gyújtott a bejárat közelében, és figyelte a füstöt.
Az oszlop felemelkedett, a mennyezet repedése felé dőlt, majd eltűnt.
A barlang lélegzett.
Azon az éjszakán, miközben a vihar elpusztította a hegyi ösvényeket, Abril a tűz mellett aludt, a kovászos üveget a mellkasához szorítva.
Lúcia nem aludt.
Hallgatta a szelet, táplálta a lángokat, és mindenre gondolt, ami rosszul sülhet el.
De hajnalban a lánya még élt.
A következő két napban Lucia addig dolgozott, amíg vérzett a keze. Kőfalat épített a szél ellen, ágakból magaságyást készített, és a törött ásóval árkot ásott a barlang köré.
Fahéj köveket cipelt. April tűzifát gyűjtött. Tizón a bejáratot figyelte.
Aztán építettek egy kemencét.
Az első kenyér katasztrófa volt.
A héja megégett, de a közepe nyers maradt. Elpazaroltak egy kis lisztet, amijük volt.
April megpróbálta megenni.
– Nem kell megtenned – mondta Lucia.
– Apu mindig azt mondta, hogy az első vekni kenyér mindig tanít valamit.
