Lucia a cipó belsejének nedvességére nézett.

–Megmutatta, hogy szörnyű kemencét sütöttem.

April halkan felnevetett.

Ez volt az első, mióta elhagyták a malmot.

Lucía szétszedte a kemencét, és újrakezdte. Több követ tett bele, csökkentette a nyílást, és hagyta, hogy a falak felmelegedjenek, mielőtt beletette a tésztát.

Talált egy mélyebb kamrát is, ahol a napsugár órákon át besütött egy repedésen. A talaj meleg volt.

Mateo mángold-, cékla-, fehérrépa- és rozsmagokat tárolt egy bőrzacskóban. Lucía kis barázdákat készített elő és elültette őket.

Az első hajtások a túlzott nedvességtől elpusztultak.

Egy pillanatra úgy érezte, mintha a hegy gúnyolná őt.

Aztán figyelte, ahogy a falon lecsúszó cseppek lecsússzanak. Ágakból rácsot épített, hogy elválassza a termést a kövektől, kiszélesítette az árkot, és lehetővé tette a levegő keringését.

A második ültetés túlélte.

12-én Lucia kivett a sütőből egy jól megsült kenyeret.

A kenyér formátlan volt és a közepén repedés volt, de amikor felvágták, gőz jött ki belőle.

Ábril lehunyta a szemét, miközben megízlelte.

– Olyan íze van, mint apáé.

Lucíának arrébb kellett lépnie, hogy a lánya ne lássa a sírását.

Apránként a szakadék már nem hasonlított rögtönzött menedékhelyre.

A zöld levelek a nap sugarai alatt nőttek. Lucía tűzifát szárított, vizet tárolt, és a zsákokat emelvényekre helyezte, hogy szárazak maradjanak. Egy régi bányászkunyhóban talált drótból nyúlcsapdákat készített. A húsból húst főzött, a csontokból levest főzött, a bőröket pedig megszárította, hogy betakarja az ágyát.

De a veszély nem múlt el.

Egy kora reggel hirtelen árvíz söpört végig a szakadékon, és ledöntötte a fal egy részét. A kemence füstje visszaszállt a házba.

April köhögve ébredt.

Lucia kihúzta a barlangból, miközben szürke felhő töltötte be a kamrát.

A kinti hőmérséklet halálos volt.

Nem maradhattak kint, de bemenni megfulladást jelentett.

Lucía könnyein keresztül vizsgálgatta a füstöt. Rájött, hogy a védelmükül épített fal elzárta a szellőzéshez szükséges utat.

Puszta kézzel szétszedte egy részét.

Amikor kinyitott egy keskeny átjárót, a füst irányt váltott, és eltűnt a résen keresztül.

Lucia térdre esett.

April letérdelt mellé.

– A ház is tévedhet?

– A házak, nem – felelte Lucía, átölelve –. Azok az emberek, akik építették őket, igen.

– Akkor megjavítottuk.

A 46. napon Tizón látogatót észlelt.

Julián Robles volt az, a régió postása. Öszvérnyomokat követett, mivel San Jerónimóban mindenki azt hitte, hogy Lucía és Abril meghaltak a viharban.

A kenyér illata megállította, mielőtt elérte volna a bejáratot.

Amikor meglátta a kemencét, a száraz ágyat, a felemelt zsákokat és a lámpa alatti zöld sorokat, levette a kalapját.

– A Szűzanyára mondom – mormolta. – Te tetted mindezt?

– A hegy már itt volt – felelte Lucía. – Megtanultunk figyelni rá.

Julian több órát maradt. Mielőtt elindult, elmesélte, mi történik a faluban.

Kezdett kifogyni a liszt. Több család alig evett naponta egyszer. A közös kemencében repedés volt, és füst töltötte be a termet. Néhány gyerek megbetegedett.

Lucia neveket kérdezett.

Julian olyan embereket említett, akik némán nézték végig, amikor kirúgták.

Beszélt Anselmo atya feleségéről is, aki két unokára vigyázott, és egy malmi munkásról, akinek a fia napok óta nem kelt ki az ágyból.

Lucia a frissen sült kenyérre nézett.

—Végy 4 vekni kenyeret és egy kosár mángoldot.

– Nincs elég mindenkinek.

– Akkor kezdjük a gyerekekkel.

A szállítások hetekig folytatódtak. Senki sem tudta, honnan származik az élelmiszer. Julián kenyeret, zöldséget és kis zsák rozst hozott anélkül, hogy felfedte volna Lucía nevét.

Amíg a malom teteje be nem omlott.

A hószakasz, amelyre Lucía hónapok óta mutatott, beszakadt a hó súlya alatt. Víz ömlött a zsákokra. Szinte az egész készlet tönkrement.

Egy kápolnai gyűlésen Don Evaristo a vihart hibáztatta.

Aztán a saját fia állt fel.

Diego Castañeda 27 éves volt, és könyvelőként dolgozott a malomban.

– Nem a vihar volt – mondta az egész város előtt. – Apám tudta, hogy a tető megrongálódott.

Don Evaristo elsápadt.

-Leül.

„Azt is tudta, hogy több adag liszt is nedves volt. A jó lisztet a falun kívül adta el, a romlottat pedig otthagyta nekünk. Lucía megtalálta a feljegyzéseket, ezért rúgta ki.”

Diego letett egy számlakönyvet az asztalra.

A csend teljes volt.

– Az édesanyád szégyellne téged – köpte Don Evaristo.

–Az anyám tanított meg arra, hogy a család védelme nem jelenti a hazugságaik eltussolását.

Anselmo atya lehunyta a szemét.

Julian felállt, és elárulta, honnan származik a kenyér.

Egy héttel később 20 lakos gyalog ment a Horno Negro-szoroshoz.

Don Evaristo velük volt.

Azt várták, hogy valami kincset vagy rejtett gépeket találnak. Ehelyett aprólékosan elrendezett köveket, vízelvezető árkokat, egy többször javított kemencét és a hónapokig tartó megfigyelésnek köszönhetően kinőtt növényeket találtak.

Ábril kijött, hogy üdvözölje őket egy vekni kenyérrel a kezében.

Senki sem tudta, mit mondjon.

Don Evaristo körbejárta a menedéket, és megállt a felemelt zsákok előtt.

– Hogyan akadályoztad meg, hogy vizesek legyenek?

– Azt teszem, amit ősszel elmagyaráztam neked.

A férfi lehajtotta a fejét.

– Pénzt ajánlok ezért a helyért.

– Nem eladó.

–Visszamehetnél a malomba. A legnagyobb szobát neked adom.