Leo ezen elgondolkodott.

„Nem volt jó szomszéd.”

“Nem.”

„Szóval mit fogunk csinálni?”

– Apát várjuk.

Egy óra múlva Rob hazaért.

Már nem volt dühös.

Vagy legalábbis nem mutatta ki.

Ehelyett egy bevásárlószatyrral a kezében bement a konyhába.

Gallonnyi tárolózacskókat húzott elő.

Befőttesüvegek.

És egy hatalmas zacskó cukrot.

Leo rámeredt.

„Mire való ez az egész?”

– Almás szósz – mondta Rob.

Aztán hozzátette:

„Almás vajat is. Esetleg almabort is, ha lesz elég.”

Leo zavartan nézett rá.

„Már nincsenek almáink. Odaadtuk őket Dale-nek.”

„Odaadtuk neki a már lehullatott almákat” – magyarázta Rob.

A hátsó udvar felé mutatott.

„De az a fa még nem fejeződött be. Kilenc éve figyelem. A legnagyobb esés a következő pár hétben történik.”

Maya szeme elkerekedett.

„Még több alma érkezik?”

„Sokkal több.”

„Szóval mit csináljunk?”

Rob elmosolyodott.

„Minden almát összegyűjtünk, ami a kertünkbe kerül.”

– Mi van Dale-lel?

„Már megtanította nekünk, milyen szomszéd szeretne lenni.”

Rob hátradőlt.

„Tehát mi dönthetjük el, milyen családot szeretnénk.”

A következő napokban erősen hullani kezdtek az almák.

Egyik reggel az ágak alatti fű teljesen be volt takarva.

Megragadtam a vödröt.

De ezúttal nem volt frusztráló felvenni őket.

Céltudatosnak tűnt.

Minden alma a mi oldalunkról a vödörbe került.

Aztán egy nagy hűtőbe.

Amikor a gyerekek hazaértek az iskolából, csatlakoztak hozzám.

Leo gondosan átkutatta a hinta alatt és a virágágyások között.

Maya almákat vitt a hűtő felé.

Négy utazás.

Pontosan úgy, mint azelőtt.

Második útján elmosolyodott.

„Megint négy út.”

„Ez zavar téged?”

Gondolkodott rajta.

„Nem. Ezúttal szórakoztatóbb.”

Rob terve három részből állt.

Az első rész nyilvánvaló volt.
Az almákat akartuk felhasználni.

Mindannyian.

Almás szósz.

Almás vaj.

Szárított alma szeletek.

Talán almabort.

Aztán megmutatta nekem a második részt.

Megnyitotta a laptopját egy helyi élelmiszerbank weboldalán.

Már regisztrált minket egy közösségi adományozási programba.

„Mindent odaadunk” – mondta.

„Az egészet?”

„Az egészet.”

Mereven bámultam rá.

„Ez hatalmas mennyiségű munka lesz.”

„Tudom.”

– És szerinted megéri ez az árát?

“Igen.”

Aztán megmutatta a harmadik részt.

Egy levéltervezet.

Dale-nek címezve.

A következő két hétvégét azzal töltöttük, hogy almát étellé alakítottunk.

Nincs semmi elbűvölő abban, ha ennyi almát feldolgozunk.

Hámlás.

Magfúrás.

Főzés.

Sterilizáló üvegek.

Tömítések ellenőrzése.

Hőmérsékletek figyelése.

A konyha újra és újra takarítása.

Az egész ház ősz illatát árasztotta.

A gyerekek ott segítettek, ahol csak tudtak, és biztonságosan tudtak.

Maya meghámozta.

Lassan.

Nagyon lassan.

De eltökélt volt.

Leo komoly figyelemmel kezelte az ismétlődő feladatokat, azzal a komoly figyelemmel, amelyet mindenre fordított, amihez világos utasítások tartoztak.

Rob főzött.

Én intéztem a befőzést.

A második hétvége végére az asztalunk is megvolt terítve.

Hetvennyolc üveg almaszósz.

Huszonkét üveg almás vaj.

Több kiló szárított almaszelet.

És három gallon almabort.

Maya mindent bámult.

„Mindez a kertünkben lévő almákból származott?”

– Igen – mondta Rob.

„És elajándékozzuk?”

“Igen.”

„Azoknak, akiknek élelemre van szükségük?”

“Pontosan.”

Hosszan nézte az üvegeket.

Aztán azt mondta:

„Dale nem akarta, hogy megegyük az almákat.”

– Nem – mondta Rob.

„De most már sokan kapják meg őket.”

“Igen.”

Mosolygott.

„Ez már jobb.”

„Én is így gondolom.”

A következő vasárnap mindent bepakoltunk az autóba, és elmentünk az élelmiszerbankhoz.

Egy Helen nevű koordinátor várt minket a rakodóterületen.

Kinyitotta az egyik dobozt.

„Mindezt magatoknak csináltátok?”

– Megtettük – mondta Rob.

Észrevette a címkéket.

Maya kartonpapírból készítette őket, és mindegyiket apró, kézzel rajzolt almákkal díszítette.

Heléna elmosolyodott.

„Ezeket te csináltad?”

Maya egy kicsit kiegyenesedett.

“Igen.”

„Gyönyörűek.”

„Én is hámoztam az almát.”

Helen nagyon komoly lett.

„Ez igazi munka.”

Maya ünnepélyesen bólintott.

„Az.”

Aztán Helen megkérdezte, honnan származnak az almafélék.

Maya ránk pillantott.

Rob bólintott.

„A szomszédunk fája” – magyarázta. „Az ágai lelógnak az udvarunkra, ezért hullanak az almák a fűbe.”

„És a családod miattuk csinálta ezt az egészet?”

– Apa főzte meg a nagy részét – vágta rá Maya azonnal. – De én segítettem meghámozni.

A hitelképesség pontossága nagyon fontos volt számára.

Azon az estén befejeztük a levelet.

Rob többször is átírta, mert nem akarta, hogy dühösnek hangozzon.

Azt akarta, hogy tisztán hangozzon.

Elmondtuk Dale-nek, hogy mi történt pontosan.

Hogy a gyerekek almákat gyűjtöttek az udvarunkból, és megpróbálták visszahozni őket.

Hogy az utolsó cseppig összegyűjttette őket.

Hogy Mayának négy útra volt szüksége.

És hogy utána tolvajoknak nevezte őket.

Mondtuk neki, hogy Maya sírt.

Mondtuk neki, hogy Leo nem.

Aztán elmagyaráztuk, hogy mi történt utána.

Még több alma hullott.

Összegyűjtöttük őket.

Feldolgozta őket.

És mindent adományozott a helyi élelmiszerbanknak.

Hetvennyolc üveg almaszósz.

Huszonkét üveg almás vaj.

Szárított alma.

Almabor.

És ugyanazok a gyerekek által készített címkék, akiket tolvajoknak nevezett.

Aztán megírtuk azt a mondatot, ami Robot a legjobban érdekelte:

„A mi gyerekeink nem tolvajok. Olyan gyerekek, akik láttak valamit, amit meg kellett tisztítani, és megpróbáltak segíteni.”

Nem fenyegettük meg.

Nem sértegettük őt.

A többi szomszédnak nem szóltunk.

Nem posztoltunk semmit az internetre.

Egyszerűen elmondtuk neki, hogy mit okoztak a tettei.

És hogy mit választottunk velük tenni.

Rob hétfő reggel bedobta a levelet Dale postaládájába.

Aztán vártunk.

Három nappal később valaki kopogott az ajtónkon.

Dale volt az.