„Már most arra neveled a gyerekeidet, hogy elvegyék azt, ami nem az övék?” – vágta a fejemhez a szomszédom, miután parancsba adta a két kicsi gyerekemnek, hogy szedjék össze az utolsó szem almát is, ami az ő fájáról hullott a mi udvarunkra, és hordják át neki.

Almapürét készítünk.

Maya továbbra is létrehozza a címkéket.

Tavaly minden üvegre rárajzolta a fát.

Ágai egy kis kerítés mindkét oldalán nyúltak át.

Mutatott nekem egyet.
– Látod a kerítést?

Alaposan megnéztem.

Egy vékony vonal húzódott át a képen.

„Látom.”

„Az almákat nem érdekli a kerítés” – mondta.

„Nem. Nem teszik.”

– De tudjuk, hogy ott van.

Egy pillanatig gondolkodott.

„Úgy döntöttünk, hogy inkább főzünk, ahelyett, hogy veszekednénk miatta.”

Hét éves.

És valahogy mindent megértett.

Idén nyolcvanhárom üveget kapott az élelmiszerbank.

Maya szerint ezek voltak eddigi legjobb kiadói.

Leo maga segített préselni a cidert.

És egy csütörtök reggel Dale zacskónyi almája megjelent a kerítésnek a mi oldalunkon.

Nincs jegyzet.

Soha nem hagy el egyet sem.

Neki már nem kell.

Értjük.