Fokozatosan valami más is kialakult közöttük a hálán kívül.

Gabriel reggelente Inés lépteit várta. Mosolygott, amikor látta, hogy visszatér a mezőről. Kezük súrolta egymást, miközben felszolgálták a vacsorát, és mindketten úgy tettek, mintha nem vennék észre, mennyire változik a levegő.

A nép is észrevette.

Doña Jacoba, egy árus, aki arról volt ismert, hogy előbb terjesztette a híreket, majd megerősítette azokat, elfogta Gabrielt a piacon.

– Azt mondják, már talált is magának pótképest szegény Amparo helyére.

Gábriel összeszorította az állkapcsát.

– Senki sem pótol senkit.

–Egy özvegyember házában élő fiatal nő mindig ad okot a beszélgetésre.

– Akkor talán az embereknek többet kellene dolgozniuk és kevesebbet beszélniük.

Miután visszaért, elmesélte Inésnek, mi történt.

Néma maradt.

– Talán el kellene mennem.

– Nem tett semmi szégyenleteset.

– Néha az igazság kevésbé számít, mint a pletyka.

– Amíg El Mezquitében vagyok, senki sem fogja megalázni anélkül, hogy nekem nem felelne.

Inés meg akarta köszönni neki, de a szavai könnyekké váltak. Régóta nem állt ki mellette senki.

A béke addig tartott, amíg egy feketébe öltözött nő meg nem jelent a faluban, és őt kereste.

Amikor Gabriel elvitte a hírt a tanyára, Inés elsápadt.

– Doña Brígida vagyok, apám második felesége.

Végül kimondta az igazat.

Teljes neve Inés Zambrano volt. Apja, Don Laureano termékeny földterülettel rendelkezett a Pátzcuaro-tó közelében. Miután özvegy lett, feleségül vette Brígidát, egy nőt, aki a nyilvánosság előtt kedves volt, de zárt ajtók mögött kegyetlen.

Don Laureano halála után Brígida vette birtokba a vagyont. Azt állította, hogy Inésnek semmihez sincs joga, és azzal vádolta, hogy megpróbálta ellopni a családi ékszereket.

„Kidobott azzal a ruhával, ami rajtam volt” – magyarázta. „Azt mondta, ha visszajövök, börtönbe zár.”

– Miért keresed őt most?

„Apám mindig azt mondta, hogy az ő földjei az enyémek lesznek. Talán van egy dokumentum, amit egyszerűen nem talált meg.”

Gábriel megfogta a kezét.

– Nem fogja hagyni, hogy tovább szökjön.

A következő vasárnap együtt mentek misére. Inés Nicolást cipelte a karjában, amikor meglátta Brígidát a templom előtt, a városi küldött és két férfi kíséretében.

– Szóval itt bujkáltál – mondta a nő elég hangosan ahhoz, hogy magára vonja a tömeg figyelmét. – Miután kiraboltad a saját apádat, egy özvegyember házába menekültél.

Mormogás kezdődött.

Inés remegett, de nem hátrált meg.

– Kidobtál anélkül, hogy még anyám portréját is lefényképezhettem volna.

Brígida elővett egy darab papírt.

– Van egy nyilatkozatom, amit az apád írt alá. Lemondtál minden örökségről, miután sikkasztottál a házból.

– Ez hamis.

– Ki fog hinni a szavaidnak? Hónapok óta egy olyan férfival élsz, aki nem a férjed.

Gábriel dühösen közeledett.

– Vigyázz a szavaidra!

– Mit tudsz róla? Talán megkereste a fiadat, hogy ezt a ranchot is átvegye.

Gabriel a teret körülvevőkre nézett.

„Tudom, hogy talált egy síró gyereket, és anélkül gondoskodott róla, hogy bármit is kért volna. Tudom, hogy már hajnalban dolgozik, és soha nem fogadott el egyetlen fillért sem, ami nem az övé volt. Jobban ismerem őt a tettei alapján, mint te, miután évekig egy fedél alatt éltetek.”

A küldött elrendelte, hogy a vádakat 4 nappal később, a plébánián hivatalosan is rendezzék.

Az El Mezquite-ben Inés bevallotta félelmét.

– Neki pénze, befolyása és egy dokumentuma van. Nekem semmi.

– Nála van az igazság.

–A bizonyíték nélküli igazság eltemetve halhat.

Gabrielnek eszébe jutott, hogy Benito atya találkozott Don Laureanóval. Elmentek meglátogatni.

A pap megerősítette, hogy Inés apja büszkén beszélt arról, hogy ráhagyta a földjét. Arra is emlékeztetett, hogy a végrendeletet a szomszédos város közjegyzője jegyeztette be.

Gábriel hajnalban kiment megkeresni őt.

Miután átvizsgált több poros könyvet, az írnok egy feljegyzésre bukkant: Don Laureano Zambrano egyetlen lányát nevezte meg minden birtoka örököséül. Brígida csak éves jövedelemre volt jogosult, amíg özvegy maradt.

Gábriel egy lepecsételt példánnyal tért vissza.

Félúton két lovas állta el az útját.

„Adjátok ide a nyeregtáskákat!” – parancsolta az egyikük.

Gabriel rájött, hogy nem közönséges tolvajok. A végrendeletre hajtottak.

Megpróbált visszafordulni, de egy másik férfi jelent meg mögötte. Az egyikük pisztolytussal ütötte meg, és a földre terítette.

Mielőtt elvették volna a dokumentumait, Relámpago megrúgta a támadót, akit a földre lökött. Gabriel megragadta a machetét, elvágta a második ló nyeregszíját, és a lovas elvesztette az egyensúlyát.

A férfiak elmenekültek, de Gabrielnek mély seb maradt a vállán.

Alkonyatkor érkezett El Mezquitébe.

Inés odafutott hozzá.

-Mi történt?

Gabriel előhúzta az ingéből a vérfoltos, de sértetlen végrendeletet.

–Brígida tudja, hogy megtaláltuk.

Inés remegő kézzel fogta a papírt.

– Meg is halhatott volna.

– És továbbra is azt hinnéd, hogy egyedül vagy.

Azon az éjszakán, miközben Inés a vállát ápolta, a homlokát Gabriel homlokához támasztotta.

– Ne kockáztasd így még egyszer az életed!

– Akkor ígérd meg, hogy nem szöksz meg újra.

-Megígérem.

A tárgyalás napján a plébánia háza zsúfolásig megtelt.

Brígida bemutatta az okmányát. Az állt benne, hogy Don Laureano egyedüli tulajdonosként hagyta rá a házat, Inést pedig lopás miatt kitagadottá.

A küldött átnézte a papírt.

– Nincs rajta közjegyző által hitelesített pecsét.