– Magánmegállapodás volt – felelte Brígida.

Benito atya felállt.

– Don Laureano többször is beszélt nekem a végrendeletéről. Soha nem vádolta a lányát azzal, hogy lopott tőle.

Gábriel bemutatta a közjegyző irodájában talált másolatot.

A küldött összehasonlította a bélyegeket és a dátumokat.

– Ez a feljegyzés hiteles. A földek Inés Zambranóéi.

Brígida elvesztette a színét.

Aztán valami váratlan dolog történt.

A közjegyző írnoka egy idős férfi kíséretében lépett be. Julián volt az, Don Laureano korábbi adminisztrátora.

– Van még valamim – mondta.

Átadott egy levelet, amit félelmében eltitkolt. Ebben Brígida pénzt ajánlott fel, hogy férje halála után semmisítse meg a végrendeletet.

Az öregember felismerte azokat a férfiakat is, akik megtámadták Gabrielt. Brígida munkásai voltak.

Az özvegy megpróbált elmenekülni, de a küldött eltorlaszolta az ajtót.

– Hamisítás, csalás és támadás elrendelése miatt őrizetbe vették.

„Azok a földek az enyémek!” – kiáltotta. „Tíz évig elviseltem Laureanót!”

Inés felállt.

„Az apám nem egy adósság volt, amit a halála után be kellett volna hajtanod. Én pedig nem voltam egy akadály, amit az utadba gördíthettél.”

Brígidát bíróság elé állították. Vagyonának egy részét a károk helyreállítására fordították, a hagyatékot pedig jogszerűen visszaadták Inésnek.

Ahogy távozott, több szomszéd is lesütötte a tekintetét. Doña Jacoba zavartan közeledett.

–Bocsásson meg. Olyan dolgokat ismételtem, amikről nem tudtam, hogy igazak-e.

– Legközelebb – felelte Inés – ne feledd, hogy egy hírnevet évekbe telhet felépíteni, de percekbe telik lerombolni.

Visszatérve El Mezquitébe, Gabriel nyugtalanságot érzett, amit nem akart bevallani. Inésnek most már volt földje, pénze és saját háza. Már nem volt szüksége menedékre.

Az udvaron a mesquite fa alatt megkérdezte:

– Mikor tervezed az indulást?

Inés meglepetten nézett rá.

– Azt akarod, hogy elmenjek?

– Nem. De nem akarom, hogy hálából maradjon, Nicolás miatt, vagy mert azt hiszi, tartozik nekem valamivel.

A gyerekre nézett, aki egy takarón mászott.

– Eladom a farm egy részét. A többit bérbe adom olyan családoknak, akik meg tudják művelni. De nem akarok ott élni.

-Mert?

Inés megfogta Gabriel kezét.

– Mert az a ház az örökségem. A Mezquite az otthonom.

Gábriel csillogó szemekkel nézett rá.

Nem kérte meg azonnal a kezét.

Majdnem egy éven át nyíltan építettek kapcsolatot. Inés visszaszerezte a vagyonát, gondozta a növényeket, és szabadon választhatta, hogy minden délután visszatér a farmra.

Gabriel megtanulta szeretni Inés-t anélkül, hogy Amparo pótlékának tekintette volna. Megőrizte első felesége portréit, és Nicolásnak is mesélt róla. Inés soha nem érezte úgy, hogy egy halott nővel kell versenyeznie.

A következő tavasszal Gabriel elvitte Inést a gyümölcsösbe.

– Nem akarlak megkérni, hogy Nicholas anyja légy – mondta. – Már most is szereted őt, és ő is szeret téged. Meg szeretném kérdezni, hogy szeretnél-e a feleségem, a társam és egyenrangú felem lenni ebben a házban.

Inés a könnyein keresztül mosolygott.

– Igen. De én intézem a ranch könyvelését.

– Pontosan erre számítottam.

A falu templomában házasodtak össze. Benito atya celebrálta a szertartást, Nicolás pedig, aki már járkált, megpróbált egy pillangót követni a fogadalomtétel során.

Két évvel később megszületett egy kislány.

Inés azt javasolta, hívják Amparónak.

– Nem kell megtenned – mondta Gabriel meghatottan.

– Nem kötelességből teszem. Amparo volt az első nő, aki szerette Nicolást. Az emléke nem veszi el tőlem a helyet; gyökereket ad a családunknak.

Az évek során Nicholas megtudta, hogy két anyja volt: az egyik, aki életet adott neki, a másik pedig, aki akkor jött, amikor az apja már nem tudta, hogyan tovább.

Az Inés által örökölt birtok mezőgazdasági iskolává vált az otthonaikból kiűzött özvegyek és fiatal nők számára. Ott dolgozhattak, megtanulhattak dokumentumokat olvasni, és pénzt takaríthattak meg, hogy önálló életet kezdhessenek.

Öt évvel azután a délután után Gabriel egy kerítést javított, miközben Nicolás a paradicsomok között játszott, a kis Amparo pedig csirkéket kergetett.

Inés a mesquitefa árnyékában figyelte őket.

– Min jár az eszed? – kérdezte, amikor Gabriel leült mellé.

– Azon az estén, amikor vizet kértél.

– Csak pár percre terveztem maradni.

– És Nicholas gondoskodott róla, hogy meggondold magad.

A fiú feléjük rohant, térdeit csupa kosz csupaszította.

– Anya, holnap én is be akarok ültetni a saját soromba.

Inés megsimogatta a haját.

– Majd holnap megtanítalak.

Gábriel megfogta a felesége kezét.

A Mezquite már nem a halál által fémjelzett ház volt. Nem is egy szökésben lévő nő búvóhelye.

Egy olyan otthon volt, ahol senki sem foglalta el a másik ember helyét, és ahol a szeretet nem azért született, hogy eltörölje a múltat, hanem hogy segítsen nekik utána élni.

Inés abban a hitben kopogott be az ajtón, hogy egy pohár vizet kér.

Valójában, anélkül, hogy tudta volna, esélyt kért az újrakezdésre.

És amikor kinyitotta, Gábriel nemcsak menedéket kínált neki.

Ő nyitotta ki azt az ajtót is, amelyen keresztül a remény visszatért otthonába.