1. RÉSZ

„A feleségednek meg kell halnia a szülés közben. Ha úgy tűnik, hogy orvosi komplikációról van szó, senki sem fog ránk gyanakodni.”

Hajnali fél háromkor hallottam ezeket a szavakat, kilenc hónapos terhesen, annyira feldagadt lábakkal, hogy alig tudtam járni.

Valeria vagyok. Három évig voltam feleségül Mauricióhoz, egy mexikóvárosi építőanyag-gyártó cég tulajdonosához. Amikor megismerkedtem vele, adósságai voltak, egy régi teherautója és egy kis raktára Naucalpanban. Befektettem a szüleimtől kapott megtakarítások egy részét, kölcsönkértem apámat, és mellette álltam, amikor senki sem hitt az üzletében.

Most egy gyönyörű házban laktunk, a cég milliókat keresett, és órákra voltunk attól, hogy találkozzunk az első gyermekünkkel.

Mauricio ragaszkodott hozzá, hogy a Santa Fe-i exkluzív San Gabriel Kórházban szüljön.

„A legjobbat akarom neked és a babánknak” – ismételgette nekem folyton.

Azon az éjszakán szomjasan ébredtem. Mauricio már nem ült az ágyam melletti karosszékben. Lassan kimentem a folyosóra, és hangokat hallottam egy kiszolgálóajtó mögül.

Az egyik a férjemé volt.

A másik Dr. Ernesto Salgadoé volt, a szülészorvosomé.

– Ötmillió pesóról van szó – suttogta Mauricio. – Amint ennek vége, a pénz a tiéd lesz.

„Ez tönkreteheti a karrieremet” – válaszolta az orvos.

– A karriered? Gondold át, mit lehet kezdeni ötmillióval. Csak komplikációt kell okoznod a beavatkozás során, és elkerülhetetlennek kell tűnnie.

Éreztem, ahogy a levegő eltűnik a tüdőmből.

Mauricio nem akart válni.

Holtan akart látni.

És az a férfi, akire rábíztam a fiam életét, alkudozott az enyém áráról.

Egyetlen hang nélkül hátráltam a szobámba. Alig értem el az ágyat, amikor felmondták a szolgálatot a lábaim.

Percekkel később Mauricio visszatért.

Közelebb jött, megigazította a takarót, és megcsókolta a homlokomat.

– Nyugodj meg, szerelmem. Holnap kezdődik az új életünk.

Be kellett csuknom a szemem, hogy ne lássa az arcomon a rémületet.

Amikor elment, benyúltam a kismamatáskámba, és kihúztam egy régi mobiltelefont, amit azért hoztam, hátha lemerül az akkumulátora.

Írtam Renatának, egy újságíró unokatestvéremnek:

„A férjem fizetett az orvosomnak, hogy öljön meg a szülés alatt. Gyere el holnap. Hozzatok megbízható embereket. Ne hívjatok.”

Aztán írtam Marianának, a legjobb barátnőmnek és ügyvédemnek:

„Ha bármi történik velem, nyomozzon Maurició ügyében. Nem balesetről van szó.”

Másnap reggel Mauricio mosolyogva jött be egy tányér gyümölccsel és húslevessel.

– Erőre van szükséged, drágám.

Figyeltem, ahogy adott nekem egy kanálnyit.

– Mauricio, megbántad már valaha, hogy feleségül vettél?

Alig egy másodpercig maradt mozdulatlanul.

Aztán elmosolyodott.

– Miről beszélsz? Te vagy a szerencsém. Nélküled semmim sem lenne.

Pontosan.

Nélkülem semmije sem lett volna.

És talán ezért akart most mindent megtartani.

Délután kettőkor elkezdtek vinni a szülőszobába. Mauricio odalépett az ágyhoz, és megszorította a kezem.

– Minden tökéletes lesz.

Mielőtt átléptem volna az ajtót, bekapcsoltam a köntösömbe rejtett telefonrögzítőt.

Dr. Salgado már várt rám.

Amikor az összehúzódások elviselhetetlenné váltak, és láttam, hogy kezd készülődni a beavatkozásra, megragadtam a csuklóját.

– Doktor úr… mielőtt hozzám érne, szeretnék kérdezni valamit.

Megdermedt.

– Mi a baj, Valeria asszony?

A fájdalomtól áthatolva lélegztem.

– Az az ötmillió peso, amit Mauricio tegnap este felajánlott neked, amiért megölted a fiamat és engem?

A két ápolónő megállt.

Az orvos elsápadt.

– Zavarba ejti a fájdalom.

– Akkor adj kölcsön egy telefont, hogy felhívhassam a rendőrséget.

Abban a pillanatban elkezdődött a dörömbölés az ajtón.

– Valeria rokonai vagyunk! Nyissátok ki!

Felismertem Renata hangját.

Aztán Marianánál:

– Én vagyok az ügyvédje! Senki sem fog semmilyen beavatkozást végezni, amíg egy másik orvosi szakértő meg nem érkezik!

Dr. Salgado hátrébb lépett.

Az ajtó kinyílt.

Renata két riporter kíséretében lépett be, Mariana pedig mögötte jelent meg, magasra tartott mobiltelefonnal.

És aztán meghallgattunk egy felvételt.

Mauricio hangja betöltötte a szobát:

„A szülés alatt kell meghalnia. Ötmillió, mire vége lesz az egésznek.”

Az orvos arca elkomorodott.

De a legrosszabb másodpercekkel később történt.

Mauricio futva jelent meg a folyosón.

– Mi a fene folyik itt?

Renata egyenesen ránézett.

– Megpróbáljuk megakadályozni, hogy megölje a feleségét.

Mauricio mindent tagadott.

Amíg az egyik riporter nem mondott valamit, ami másképp összetört:

– Mauricio Rivera úr, van ennek bármi köze Daniela Torreshez, ahhoz az öt hónapos terhes nőhöz, akivel több mint egy éve kapcsolatban él?

Újabb összehúzódást éreztem.

De ezúttal a fájdalom nem a testemből jött.

Mauriciónak volt egy másik nője.

Egy másik fiú.

És bár minden este megcsókolta a homlokomat, azt tervezte, hogy lecserél.

Még mindig nem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

Azonnal átszállítottak egy másik kórházba orvosi felügyelet mellett. Három órával később megszületett Emiliano, egészségesen, olyan hangos sírással, hogy néhány másodpercre mindent elfelejtettem, ami történt.

Amikor a mellkasomra helyezték, úgy sírtam, mint még soha.

Nem ő volt a hibás, hogy Mauricio vérét hordozta.

Ő a fiam volt.

És attól a pillanattól fogva megesküdtem, hogy soha többé senki nem fogja őt veszélybe sodorni.

Ugyanazon az estén Mariana bejött a szobámba hírekkel.

– Dr. Salgado nyilatkozatot tesz. Azt mondja, hogy Mauricio hetekkel korábban felvette vele a kapcsolatot, és hogy már van banki bizonyíték a fizetésről.

– Akkor tartóztassák le.

Marianna mély lélegzetet vett.