–Meg fogják. De találtam valami mást is.
Mauricio százada gyakorlatilag üres volt.
Több mint egy éve egy másik, Daniela nevére bejegyzett céghez utalt pénzt. Hamis szerződések, soha nem létező vásárlásokról szóló számlák és több millió peso összegű átutalások voltak.
„Miért ölnél meg, ha el is válhatsz?” – kérdeztem.
Mariana letett néhány dokumentumot az asztalra.
– Mert a tulajdonuk nagy része a te neveden van, vagy a házasság alatt szerezték. Ráadásul te vagy a cég részvényese. Ha meghalnál, Mauricio megpróbálhatná elvenni a vagyonodat és ellenőrizni a részvényeidet, miközben a megtört szívű özvegyembert állítaná be.
Hányingerem lett.
Nem csak Danieláról volt szó.
Pénzről volt szó.
Két nappal később Mauricio kért, hogy találkozhassak velem.
Kócos, vörös szemekkel jött be a szobába, és amint az ágyamhoz ért, térdre esett.
– Valeria, bocsáss meg. Daniela manipulált. Megfenyegetett. Kétségbeesett voltam.
Szó nélkül néztem rá.
–Őrület volt. Soha nem hagytam volna, hogy bármi is történjen veled.
Majdnem felnevettem.
A férfi árat szabott az életemre, és most megbánást próbál rám erőltetni.
De eszembe jutott, mit mondott nekem Mariana:
„Azt kell hinnünk neki, hogy még mindig meg tud győzni téged. Ha úgy érzi, hogy teljesen elveszített, mindent el fog titkolni.”
Így hát vettem egy mély lélegzetet.
– Azt akarod, hogy megfontoljam a megbocsátást?
Mauricio felemelte a fejét.
– Igen. Megteszek bármit, ami kell.
– Akkor teljes átláthatóságot akarok. A cég számlái. Ingatlanok. Átutalások. Minden.
A szeme megrebbent.
Csak egy pillanatra.
-Természetesen.
A következő hetekben Mexikó legfurcsább házasságát ábrázoltuk.
Mauricio virággal érkezett, ruhákat vett Emilianonak, rosszul főzött, és úgy fényképezte magát, ahogy a babát hordozza, mintha ő lenne az év apukája.
Mosolyogtam.
Hazudott.
És Mariana nyomozott.
Felfedeztük, hogy Mauricio és Daniela még mindig járnak egymással.
Hogy Daniela egy luxuslakásban lakik, amit ő vett.
Hogy több mint tízmillió peso távozott a cégtől gyanús tranzakciók révén.
És hogy Mauricio tanácsadókkal konzultált arról, hogyan tud tőkét külföldre vinni és új életet kezdeni.
Izgatottan érkezett vasárnapra.
– Valeria, nagy bulit akarok rendezni Emiliano keresztelőjére. Család, barátok, partnerek… mindenki. Meg akarom mutatni, hogy továbbra is egységesek vagyunk.
Úgy éreztem, mintha a sors a tökéletes forgatókönyvet hozta volna elém.
– Tetszik az ötlet.
Mauricio megkönnyebbülten elmosolyodott.
Hatalmas termet foglalt le Polancóban. Meghívta a beszállítókat, részvényeseket, egyetemi barátokat, családtagokat és fontos ügyfeleket.
Meg akarta mutatni a világnak, hogy továbbra is sikeres üzletember, bűnbánó férj és példaértékű apa.
Mindeközben Mariana összegyűjtött minden átutalást, minden hamis számlát, minden Danielával készült fényképet és minden pénzügyi dokumentumot.
Három nappal a buli előtt felhívott.
– Valeria, találtunk valami biztosat. Mauricio nem csak sikkaszt. Már a szökését is kitervelte. Ha most nem cselekszünk, megpróbál elmenekülni.
Ránéztem Emilianora, aki a karjaimban aludt.
– Akkor a keresztelőn lesz.
– Több mint száz ember lesz.
-Jobb.
Marianna hallgatott.
– Biztos vagy benne?
Emlékeztem Mauricio homlokomra adott csókjára, miután felbérelt egy férfit, hogy megöljön.
– Úgy döntött, hogy a születésemet a temetésemmé teszi. Én fogom eldönteni, hol ér véget a hazugsága.
A keresztelő reggelén Mauricio sötétkék öltönyt vett fel, és megcsókolt az arcomon.
– Ma mindenki látni fogja, hogy a családunk túlélte.
Ránéztem és elmosolyodtam.
Igaza volt.
A családunk túlélné.
De még mindig nem tudta, ki marad ki belőle.
És amikor láttam, hogy Mariana megérkezik egy bizonyítékokkal teli mappával, és két ügynök már diszkréten várakozik a szoba előtt, tudtam, hogy az igazság másodpercek alatt kiderül.
3. RÉSZ
A szoba tele volt.
Mauricio egy vagyont költött, hogy mindenkit lenyűgözzön. Fehér virágdíszek, elegáns asztalok, hatalmas torta, élőzene és egy kivetítőn Emiliano születésének napjáról készült fényképei voltak láthatók.
A cég partnerei foglalták el az első asztalokat.
Anyám az unokáját cipelte.
Renata a színpad közelében volt.
Mariana leült a kijárathoz, táskájában egy diszkrét külső memóriával.
Mauricio asztaltól asztalig járt, kezet rázva.
–Köszönjük, hogy eljöttetek. Mindazok után, amin keresztülmentünk, ez a család erősebb, mint valaha.
Valahányszor hallgattam, lenyűgözött, hogy képes volt szemrebbenés nélkül hazudni.
Elérkezett a beszédek ideje.
A műsorvezető felhívta Mauriciót a színpadra.
A férjem átvette a mikrofont, és az áldozathozatalról, a családról és a második esélyekről kezdett beszélni.
„Amikor elindítottam a vállalkozásomat” – mondta –, „volt egy nő, aki hitt bennem, amikor semmim sem volt. Valeria az első naptól fogva velem volt.”
Néhányan tapsoltak.
Anyám lenézett.
Mauricio folytatta.
– A feleségem életem legfontosabb ajándékát adta nekem: a fiunkat. Ezért szeretném megígérni neki mindannyiótok előtt, hogy soha többé nem fogom cserbenhagyni.
Aztán felém nyújtotta a kezét.
– Gyere ide, drágám.
Felmentem a színpadra.
Mauricio megpróbált megölelni.
Léptem egyet oldalra.
A mosolya alig egy pillanatra lefagyott.
A műsorvezető adott nekem egy másik mikrofont.
– Köszönöm, hogy eljött – mondtam. – Mauriciónak igaza van valamiben. Én is vele voltam, amikor semmije sem volt.
A szoba elcsendesedett.
– Odaadtam neki a megtakarításaimat. A családom kölcsönadott neki pénzt. Dokumentumokat írtam alá. Hittem a társaságában. Hittem a házasságunkban. És amikor teherbe estem, abban is hittem, hogy a gyermekünk egy családba fog születni.
Mauricio kezdett ideges lenni.
– Valéria…
– Még nem végeztem.
Átvettem az irányítást a képernyő felett.
