Megkérdezte, hol van az új komornyikja… és az özvegy kigurult a hintója alól.

Az özvegy a szekér alatt

Csivava, 1891.

Julián Montoya lement a folyosó lépcsőin, hogy megkeresse a húga új házvezetőnőjét. Nem talált várakozó nőt az ajtóban, nem talált ládát a bejáratnál, és nem melegedett kávét a tűzhelyen.

Ehelyett a felszerszámos kocsiját látta felállítva néhány fadarabon. Egy pár kopott bakancs lógott ki a jármű alól.

Egy nő csúszott ki egy keskeny pallón. 34 éves volt, vörösesbarna haja copfba volt fogva, arcán zsírfolt volt. Az egyik kezében egy vaskulcsot tartott.

„Ha elmozdítod ezt a szekeret, mielőtt beleteszem a szöget, Don Julián, elveszíted a kereket a szakadékba menet.”

Julian zavartan nézett rá.

– Hol van az új házvezetőnő?

A nő felült, és egyenesen ránézett.

– Ott van előtte.

Clara Valdésnek hívták. Özvegyasszony volt, aki Parralból érkezett Elenától, Julián nővérétől kapott ajánlólevéllel. Julián az első oldalt olvasta, amelyen az állt, hogy Clarának munkára és szállásra van szüksége férje halála után. A másodikat már nem olvasta el.

Julian 39 éves volt, és homokviharban is tudott lasszóval legyőzni egy vadlovat, de három napot töltött azzal, hogy kitalálja, miért billeg a szekér kereke a súly alatt. Clara még hajnal előtt rájött a problémára.

A mezőgazdasági munkások az istállóból figyelték az eseményeket.

Clara egy meghajlított tűt helyezett Julian tenyerébe.

„Valaki nemrég kicserélte azt az alkatrészt. Ez a vas elbír egy üres szekeret az udvaron belül, de egy rakomány lisztet és olajat nem. Téli ellátmánnyal a kerék felborult volna a lejtőn. Te és a lovak a szakadékban kötöttetek volna ki.”

Julian kevesebb mint egy óra múlva tervezte az indulást.

– Meg tudod javítani?

– Tudom. De először tudnod kell, mi történt azon a helyen, ahol legutóbb csak házvezetőnőnek szólítottak.

Egy ló dobogása szakította félbe a beszélgetést. Egy lovas állt meg a kapunál. Tiszta városi kabátot viselt, és egy könyvelési könyvet szorongatott a hóna alatt.

Clara lassan felállt anélkül, hogy elengedte volna a kulcsot.

– Silvestre Pineda a neve. Don Evaristo Harónak dolgozik. A szerszámosládámért jött.

– Clara Valdés – kiáltotta a lovas. – Don Evaristo követeli, hogy add vissza, ami az övé.

– Kérd meg, hogy küldjön egy mindkettőnk által aláírt leltárt – felelte a nő. – A szerszámaim az enyémek voltak, mielőtt neki dolgoztam.

Silvestre a szekér melletti ládára mutatott.

– A fékrendszer terveit is magával vitte.

Julián előrelépett.

– Az a láda az én földemen van. Ha vádat emelsz ellenem, írásban kell benyújtanod.

Clara kurtán nézett rá. Nem kérte meg, hogy az ő nevében beszéljen.

Julian megértette a szemrehányást.

– Vagy beszélhet közvetlenül Doña Clarával. Ő tudja, hogy mely tárgyak tartoznak a tiéd.

A lovas önbizalma megcsappant. Megígérte, hogy Evaristo kíséretében tér vissza, és anélkül távozott, hogy átment volna a kapun.

– Nincs szükségem védelmezőre – mondta Clara, amikor a paták dobogása elhalt.

– Észrevettem.

– Tanúkra van szükségem.

Julián bólintott.

– Akkor én leszek a tanú.

Clara visszament a szekér alá. Megvizsgálta a kerékagyat, megmérte a kopást, és egy tölgyfadarabot addig faragott, amíg bele nem illeszkedett a házba. Julián tartotta a lámpást, és kérdés nélkül engedelmeskedett minden utasításnak.

Délelőtt közepére a szekér zökkenőmentesen átgurult az udvaron. Clara nem engedte, hogy megjavítottnak tekintsék. Elrendelte, hogy rakodjanak meg három hordó vizet, és tegyenek próbautat a karámig. Csak miután ismét ellenőrizte a reteszt, mondta, hogy indulhatnak.

A készleteket hat elszigetelt családnak szánták az Arroyo de Piedra táborban, ahol Elena bányászok és földművesek gyermekeit tanította. A korai fagy lezárta a főutat. A liszt már majdnem elfogyott, és az öszvérhajcsár, akinek a rakományt kellett volna kézbesítenie, még nem tért vissza.

– Veled utazom – döntötte el Clara –. Egy darab, ami a pályaudvaron kitart, a hegyen terhelés alatt eltörhet.

– Felbérelték, hogy gondozza a házat.

– Azért vettek fel, mert a nővére elolvasta az egész levelemet.

Clara elővette a ládából azt az oldalt, amelyet Julián figyelmen kívül hagyott. Azokról az évekről írt, amelyeket Tomás Valdés, elhunyt férje, a kerékgyártó és postakocsi-javító mester mellett töltött. Tudta, hogyan kell fékeket beállítani, kábelkötegeket javítani, könyvelni és főzni a munkásoknak.

Elena rájött, hogy a ranchnak szüksége van valakire, aki különféle feladatokat tud ellátni. Julián csak egy üres helyet látott a konyhában.

„Tévedtem” – ismerte el.

– Elfogadom a bocsánatkérést. De nem fogadom el, hogy a bűntudat miatt megváltoztasd a kötelezettségeimet. A ház gondozásáért a megbeszélt fizetést fogod fizetni. Ha azt akarod, hogy szekereket javítsak, akkor majd megbeszélünk egy másik fizetést.

-RENDBEN.

Lisztet, babot, lámpaolajat és gyapjútakarókat pakoltak. Clara a dobozát az ülés mögé kötötte, és Julián mellé ült.

Ahogy elérték az első kanyart, felemelte a kezét.

– Állítsd meg a lovakat.

Leszállt, megérintette a bal oldali agyat, és talált egy vékony zsinórt tekerve a tengely köré. A kerék mögött rejtőzött. Minden fordulattal addig húzódott, amíg be nem kattan.

Julian a tanya felé nézett.

“Valaki odatette, miközben rakodtunk.”

– Talán abban reménykedett, hogy felfedezem az első hibát, és biztos akart lenni benne, hogy a kocsi nem érkezik meg.