– Ha egyszerre kihúzod az egészet, ki fogod húzni.

– És ha a tartószerkezet eltörik, elveszíthetem az egész kutat.

Walter röviden felnevetett.

– Több türelmed van, mint pénzed.

– Sokszor vesztettem már pénzt másoknak dolgozva. Még mindig van türelmem.

Elena alig aludt aznap éjjel. Az egyik vizeshordó gyakorlatilag üres volt. A másik túl alacsonyra süllyedt. Lovai, Canela és Moro, az istálló árnyékában maradtak.

Ők jelentették a korlátaikat.

Éhezhetett volna. Alhatott volna a földön. De nem kockáztatta volna az állatok életét büszkeségből.

Hajnal előtt kicserélte a hibás támasztékot, csomóról csomóra ellenőrizte, és újrakezdte.

A kötélzet lassan emelkedett. Minden méternyi kötél alig néhány centiméternyi mozgást eredményezett.

Végül, dél körül, a törött gerenda rozsdával és sötét sárral borítva előbukkant a gödörből.

Elena leejtette a földre.

Aztán leengedte a nagy vödröt.

Áthaladt azon a ponton, ahol mindig megállt.

Folytatta.

És elesett.

Loccsanás!

Elena egy pillanatra lehunyta a szemét.

Amikor felhozta a vödröt, az tele volt.

Megtöltötte az ivókút egy részét. Fahéj érkezett meg először. Moro követte. Mindketten alig visszafogott kétségbeeséssel ittak.

Elena ismét leengedte a vödröt.

És még egy.

De néhány húzás után észrevette, hogy a kötél egyre mélyebbre ereszkedik, mielőtt a vizet érintené.

Az öröme eltűnt.

Fogta a vékony zsinórt, megmérte, és beigazolódott a legrosszabb félelme: a vízszint túl gyorsan csökkent.

Walter, aki még mindig a közelben volt, a háttérbe nézett.

-Megmondtam.

Elena nem válaszolt.

Brutális volt a kísértés, hogy minél többet vigyek el. Hordókat, vödröket, edényeket töltsek meg. Bármit, ami előtte eltűnt.

A csörlőre tette a kezét.

Aztán visszahúzta.

Már elkövettem ezt a hibát egyszer: nagyobb erőt alkalmaztam, mert féltem, hogy elveszítek valamit.

Megjelölte a vízszintet, és mozdulatlanul hagyta a kutat.

Két óra telt el.

Amikor újra megmérte, a víz már emelkedett.

Bit.

De felment.

Megvárta a naplementét. Újra megmérte.

Magasabb.

Másnap reggel még inkább.

Elena csak egy vödröt vett elő. Várt. Megmérte. Elővett egy másikat is. Újra várt.

A minta ismétlődött.

A kút nem volt bőséges, de regenerálódott.

Walter kérdezősködni kezdett.

– Mennyit kér óránként?

— Még nem tudom.

– Mennyit lehetne keresni egy nap?

– Nincs megbízható számom.

– És mi van, ha májusban megáll az emelkedés?

– Akkor májusban megtudom.

Walter úgy nézett a tanyára, mintha most látná először.

Három nappal ezelőtt még haszontalan föld volt. Most egy olyan vízforrásra bukkant, amelyet senki sem akart tanulmányozni.

– Ha el akarod adni, adhatok neked 20 ezret.

Elena felé fordult.

– Valamiért, ami 2 pesót ért?

Walter vállat vont.

– Leveszem a gondot a kezedből.

– Milyen kedves.

Másnap visszatért.

Ezúttal 50 ezret ajánlott fel.

Mielőtt elment volna, Walter Canelára és Moróra nézett.

– Amikor elfogy a víz, ők lesznek az elsők, akik fizetnek érte.

Elena érezte a csapást, mert pontosan ez volt az a félelem, amit napok óta kerülgetett.

– Ne használd a lovaimat arra, hogy megijessz!

– Nem akarlak megijeszteni. Csak figyelmeztetlek. Apám látta, ahogy az a kút kiszárad.

– Akkor biztosan hagyott maga után feljegyzéseket.

Walter elnézett.

Ez a reakció aprócska volt, de Elena 17 évet töltött azzal, hogy apró részletek megfigyelésével éljen. Megvárta, amíg a férfi elmegy, és akkor először úgy döntött, hogy nem szerszámokat, hanem válaszokat keres a házban.

Elena gyanakodni kezdett.

Nem a pénz miatt, hanem a sietség miatt.

Azon az éjszakán átkutatta a ház korhadt fiókjait, és egy laza deszka mögött egy viaszosvászonba csomagolt mappát talált. Belül régi nyugták, a kút vázlata és egy 28 évvel korábbi keltezésű levél voltak.

A levél a fejléc szerint Aurelio Beltráné, a tanya utolsó állandó tulajdonosáé volt.

A levélben az állt, hogy a kút szerény, de folyamatos vízhozammal látta el a ranchot, és hogy a szivattyú meghibásodása után egy szomszédos vevő megpróbálta megszerezni a földet az értékének töredékéért.

Elena folytatta az olvasást.

Egyetlen sor megfagyasztotta az ereit.

„Mr. Salgado ragaszkodik ahhoz, hogy a kút elveszett, pedig tudja, hogy az ér még él.”

Alább egy későbbi, más tintával írt jegyzet állt:

„Walter az apjával jött. Azt mondta, hogy egy napon ez a föld az övék lesz.”

Elena felnézett az ablakra.

Kint, a sötétben egy lámpás mozgott a kút mellett.

Aztán hallotta, ahogy valaki nyikorogva kezeli az új szerkezetet.

3. RÉSZ
Elena anélkül hagyta el a házat, hogy több villanyt felkapcsolt volna.

Egy zseblámpát és egy rövid vasrudat vitt magával, amit kerítések igazításához használt, nem verekedéshez. Első gondolata Fahéj és Moro volt.

A két ló nyugtalanul horkantott a karámban.

„Ki van ott?” – kiáltotta Elena.

A kút melletti lámpás kialudt.

Gyors lépések hangzottak el.

Elena elég messzire ment előre ahhoz, hogy hallja, ahogy valaki átugrik az északi kerítésen, és eltűnik a mesquite fák között.

Nem követte őt.

Közeledett a kúthoz.

A kötélzet egyik kötele szinte teljesen elszakadt.

Nem kopott el.

Vágd el.

Másnap reggel bement a városba. Nem vádolta meg Waltert bizonyítékok nélkül. Három dolgot tett: elvitte a levelet és a papírokat a Vagyonnyilvántartóhoz, hogy ellenőrizzék a ranch történetét, megkért egy helyi technikust, hogy vizsgálja meg a kutat és vegyen vízmintákat, valamint feljelentést tett károkért és esetleges birtokháborításért a városi rendőrőrsön.