Valeria ügyvédjének sikerült hat napra felfüggesztenie a kilakoltatást. Ez volt a határidő annak bizonyítására, hogy melyik ingatlan után kell adót fizetni. Ezequiel elfogadhatta volna a pénzt, amit Varela felajánlott neki a távozásért, de ő visszautasította.

Az első tárgyaláson Rogelio bemutatott egy földmérő által aláírt, friss felmérési tervet. A terv szerint Ezequiel háza az árverésre bocsátott telken belül volt, a patak pedig Valeria telkén kívül. Ez egy tökéletes manőver volt: a két tulajdonost egymás ellen fordította, és a víznek egyértelmű tulajdonosa nem volt, így Rogelio igényt tarthatott rá. A bíró figyelmeztetett, hogy a tűz előtti felmérés nélkül a frissebb okirat lesz érvényes.

– Nem fogom eladni a házat, ahol a gyerekeim születtek, csak hogy te ellophasd mások vizét.

– Ez nem az ő háza – gúnyolódott Hector.

– Azt az igazság fogja eldönteni, nem egy olyan ember, aki eladja testvére emlékét.

Ez a kifejezés botrányt kavart a városban. Héctor ingyenélőnek nevezte Ezequielt; Alma pedig meghallotta, hogy Valeria a szeretője, és még aznap este szembeszállt a ranchera énekesével.

–Nincs szükségünk még egy anyára. Arra van szükségünk, hogy hagyja abba a kedvesség színlelését, mielőtt ránk ront.

Valeria lenyelte az ütést.

„Senki sem fogja pótolni az édesanyádat. Én sem tudnám Danielt pótolni. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy egy hamis dokumentum ne vegye el azt, ami jogosan az övék.”

– És miért fontos ez neked ennyire?

– Mert lehetőségem volt félrenézni, és nem akartam ilyen emberré válni.

Alma elnézett. Amióta az anyja meghalt, megtanulta nem bízni az üres ígéretekben. Valeria viszont nem tett ígéreteket: hajnal előtt érkezett, kifizette apja munkáját, és minden dokumentumot ellenőrzött, amíg ki nem hűlt a kávéja. A lány elkezdte megfigyelni ezeket a dolgokat, bár még nem tudta, mitévő legyen velük.

Másnap megmutatott neki egy faragott követ, félig elásva a keleti dombban. Ezequiel emlékezett rá, hogy az apja „Olvera határjelzőjének” nevezte. Alatta egy rozsdás vastáblát találtak koordinátákkal és egy régi földmérő brigád pecsétjével. Rogelio azt állította, hogy ők maguk helyezték oda.

Az egyetlen megerősítést Julián Olvera, a szomszédos telek 1979-es tulajdonosának terepnaplója jelentette. Fia Zacatecasban élt, 7 órányira innen, és egy hóvihar lezárta az utat, mielőtt az ügyvéd megtalálhatta volna.

Azon az éjszakán a szél olyan erővel csapott át a völgyön, hogy letépte az istálló tetejének lepedőit. A hat ló rúgkapált az állásaiba, a tejelő tehén pedig bőgni kezdett a karámban. Nico, akit megijedt tőle, kisurrant anélkül, hogy Alma észrevette volna. Mire Ezequiel felfedezte a nyitott ajtót, egy gerenda már leszakadt.

Valeria utánafutott. A fiút a tehén nyakába kapaszkodva találták mozdulatlanul egy nyikorgó fakeret alatt. Ezequiel kiszabadította az állatot; egy másik gerenda esett a hátára, és a földre lökte. Valeria először Nicót vonszolta magával, majd visszafordult a hóban és porban, és másodpercekkel azelőtt segítette ki az özvegyembert, hogy a keleti fele összeomlott volna. A munkások a hat lovat a szilárd részhez vezették. A tehén magától visszament az istállóba, mintha mi sem történt volna.

Ezequiel vissza akart menni szerszámokért, de Valeria megragadta a karját.

– A gyerekeidnek apára van szükségük, nem mártírra.

– Már csak az az istálló maradt nekik.

– Nem. Csak te maradtál nekik.

Most először engedelmeskedett ellentmondás nélkül. Leült a hóba, és hagyta, hogy a lány ellenőrizze a légzését, miközben Nico a mellkasához simulva sírt.

Alma remegő kézzel ápolta apja sebét. Aztán odament Valeriához, és felakasztotta vizes kabátját az ajtó melletti egyetlen szabad kampóra.

– Az anyám lakása volt – mormolta. – Ma este nem lett volna mérges.

Hajnalban megjelent egy hivatalos furgon. A levéltáros kiszállt egy dobozzal, amit Héctor magánraktárában talált elrejtve. Benne volt az 1979-es felmérés, de a koordinátalap ki volt tépve. Voltak ott nyugták is, amelyek igazolták, hogy Héctor pénzt kapott Rogeliótól.

Mielőtt ünnepelhettek volna, megszólalt Valeria telefonja. Ügyvédje nyersen közölte: Rogelio Ezequielt azzal vádolta, hogy ellopta az iratokat, Valeriát pedig azzal, hogy meghamisította az emléktáblát. A bíró elrendelte az özvegyember letartóztatását, és Varelának ítélte a patak ideiglenes felügyeletét az utolsó tárgyalásig.

Egy járőr öt gyermeke szeme láttára bilincselte meg Ezequielt. Amikor elvitték, Alma meglátott valamit a doboz fedelének belsejére írva, és felkiáltott:

– Apa, várj! Itt annak a férfinak a neve, aki mindent be tud bizonyítani!

3. RÉSZ
A név Julián Olvera Jr. volt, egy régi fresnillói címmel és egy üzenettel: „Tartson meg egy másolatot, fényképeket és terepi naplót.” Valeria a brigádvezető műholdas telefonjáról hívogatta, amíg az unokája fel nem vette. Julián még élt, 67 éves, és soha nem dobta ki apja iratait.

A hó miatt az út le volt zárva, de a férfi minden oldalt lefényképezett, és még aznap délután elküldte őket. A képeken a kő, a vastábla, valamint Ezequiel és Julián szülei a földmérőkkel látszottak. A vázlat egyértelműen kettéosztotta a Rancho La Sauceda birtokot: a nyugati rész, amelyen ház, istálló, gyümölcsös és a patak partja volt, a Torres családé volt; a keleti rész, amelyet az Olvera család elhagyott, az volt, amelyen felhalmozódott a Valeria által befizetett ingatlanadó-tartozás.