Még mindig bizonyítani kellett, hogy a képeket nem manipulálták. Julián ragaszkodott hozzá, hogy személyesen részt vegyen a meghallgatáson. Amikor az út részben újra megnyílt, Valeria egy láncokkal teli teherautót és két munkást küldött. Héctor megpróbálta megállítani őket egy hamis rablási feljelentéssel, de a levéltáros addigra átadta az ügyészségnek a raktárában talált banki bizonylatokat.
Ezequiel két éjszakát töltött börtönben. Valeria ki tudta fizetni az óvadékot, bár a férfi arra kérte, hogy adósságként tegye le.
„A gyerekeidnek látniuk kell, ahogy visszatérsz, nem pedig egy büszkeségvitáról hallani” – mondta.
– És abba kell hagynod, hogy egyedül mentesz meg minket.
– Nem megmentem őket. Ugyanazért az igazságért harcolok.
Ez alatt a két éjszaka alatt Valeria a Torresék nappalijában aludt. Alma kávét főzött, Mateo pedig a brigádvezetővel ellátta a lovakat. Senki sem mondta, hogy Valeria Ezequiel helyébe lép; egyszerűen csak osztoztak a félelmen, mint a vödrök a vízben tűzvészkor. Nico arra ébredt, hogy megkérdezi, eladhatná-e a rendőrség az apját. Valeria azt mondta neki, hogy az emberek nem eladók, és mellette maradt, amíg újra el nem aludt.
Ahogy távoztak, Nico az apjához rohant. Alma mozdulatlanul maradt, amíg Ezequiel ki nem tárta a karját; aztán mind az öten megölelték. Valeria hátrébb maradt. Alma volt az, aki kinyújtotta a kezét, és néhány másodpercre behúzta a körbe. Ez elég volt ahhoz, hogy leomoljon az utolsó fal közöttük.
A canatláni tárgyalóterem zsúfolásig megtelt. Rogelio két ügyvéddel és a földmérővel érkezett, aki pénzzel tartozott neki. Héctor mögöttük ült, sápadtan és egyedül. A védelem azzal érvelt, hogy a Torres család illegális lakók voltak, és hogy Valeria romantikus kapcsolatot kovácsolt mindkét ingatlan lefoglalására. Ezequiel fejet hajtás nélkül tűrte a megaláztatást.
Julián akkor lépett be, amikor Rogelio ügyvédje kérte a fényképek megsemmisítését. Egy vászontokba zárt jegyzetfüzetet és nyolc kép eredeti negatívját vitte magával. Elmagyarázta, hogy az apja részt vett az 1979-es felmérésben, és hogy a két család együtt fizette a lemezt, mert az emelkedő víz elmozdította a fa cövekeket.
„Megerősítheti, hogy ez a rendszámtábla ugyanaz, mint amelyik most megjelent?” – kérdezte az ügyvéd.
– Biztosíthatlak valami jobbról. Apám felírta az öntöde számát.
A szám egyezett. Ahogy a szögek, a távolságok és egy háromszög alakú sebhely a kövön is. Rogelio szakértő tanúja ellentmondani kezdett magának. Először azt állította, hogy soha nem látta a hiányzó felmérést; majd megemlített egy rövidítést, ami csak a kitépett oldalon szerepelt. A bíró megkérte, hogy magyarázza el, honnan tudja. A férfi Rogelióra nézett, és hallgatott.
Ezután a levéltáros bemutatta a hozzáférési naplót és a letéteket: Hector visszavonta a dossziét; Rogelio kifizette az adósságait; a szakértő új tervet készített, amely a határt 600 méterrel eltolta, hogy az egész patakot magába foglalja.
Hektor felállt.
„Nem tudtam, hogy a gyerekeket kilakoltatják. Rogelio azt mondta, Valeria visszakapja a pénzét, és Ezequiel beleegyezik a távozásba.”
– Láttad, hogy éheznek, és mégis aláírtad – felelte Valeria. – Ne hibáztass mást azért a részedért, amit el akartál adni.
A sógora lehajtotta a fejét. Nem ünnepelte, hogy ennyire összetörtnek látta. Emlékezett rá, hogy Daniel szerette őt, és ettől az árulás csak még fájdalmasabb volt, nem kevésbé. Mégis, nem volt hajlandó ejteni a vádakat. Az, hogy egy napon megbocsát neki, nem jelenti azt, hogy eltitkol egy bűncselekményt, vagy hogy öt gyerek fizessen érte.
Az ítélet döntő volt. A bíró helybenhagyta a Torres család nyugati rész tulajdonjogát, valamint Valeria keleti rész megvásárlását. Hatályon kívül helyezte Rogelio ideiglenes adminisztrációját, az ügyet csalás, hamisítás és vesztegetés miatt az ügyészséghez utalta, és elismerte mindkét ingatlan jogát, hogy a szövetségi hatóságok előtt kérelmezze a vízi út közös használatát. Az Ezequiel elleni vádakat ejtették.
Továbbá elrendelte a földhivatali és a közhivatali nyilvántartás helyesbítését, hogy megakadályozza a jövőbeni hibákból eredő telkek újbóli összevonását. Az önkormányzatnak vissza kellett fizetnie Valeriának a nem létező földterületre vonatkozó kifizetés részét, és kártalanítania kellett a Torres családot az okozott kárért. Valeriának az volt a kérése, hogy ezt a kártérítést először az öt gyermek, mint kedvezményezettek tulajdonjogának rendezésére használják fel. Ezequiel csak azután egyezett bele, hogy az ügyvéd megerősítette, hogy nem alamizsnáról, hanem jogi védelemről van szó.
Három másodpercig senki sem mozdult. Ezekiel kezei az asztalon feküdtek, mintha attól félne, hogy a ház ismét eltűnik, ha felemeli őket.
– Kitartott – mondta Valeria halkan.
A gyerekeire nézett. Alma hangosan sírt; Mateo összeszorította a fogát; Bruno és Lucía megölelték egymást; Nico megkérdezte, hogy ez azt jelenti-e, hogy a tehene is maradhat-e.
„A tehén sosem volt hajlandó elmenni” – felelte Ezekiel.
Nevetés törte meg a feszültséget a tárgyalóteremben.
A lépcsőn az ügyvédek állandó szolgalmi jogot fogalmaztak meg: Valeria jószágai hozzáférhettek a patakhoz, a Torres család pedig a keleti utat használhatták. Egyetlen örökös sem vonhatta vissza. Minden ingatlan megtartotta független tulajdonjogát, így Ezequiel gyermekei soha nem veszítették el otthonukat, és Valeria soha nem volt más család alárendeltje.
