Elena elsápadt. Gabriel előrelépett.

– Az apád meghalt.

– Ez nem az én dolgom.

Gabriel ökölbe szorította a kezét, de visszatartotta magát.

Amikor Ramiro elment, Elena összehajtotta a cetlit.

– Azt mondják, 180 000 pesóért meg tudom venni a földet. Életemben nem láttam még ennyit.

Gabriel tudott a műveletről. Az igazgatótanácsa föld- és vízjogokat vásárolt a marhautak kibővítésére. Egy egész dossziét aláírt anélkül, hogy mindegyiket átnézte volna. Soha nem gondolta volna, hogy egyetlen ilyen oldal is azt jelentené, hogy egy özvegy és két gyermek otthontalanná válik.

„Senki sem fogja kihozni őket” – mondta.

Elena szomorúan nézett rá.

„Jó ember vagy, Gabriel, de vannak ügyvédeik, közjegyzőik és fegyvereseik is. Te kerítéseket javítasz. Így nem lehet egy céggel harcolni.”

A kifejezés bántotta, de valamiért nem értette.

– Bízz bennem holnapig.

Azon az estén Gabriel elhajtott a főútra, és felhívott egy benzinkútról. Másnap reggel sötét öltönyben lépett be Ganadera Montemayor irodájába Chihuahuában.

A dolgozók felálltak.

Ramiro Castañeda egy térkép előtt állt, és ceruzával arra a utcára mutatott, ahol Elena lakott.

„Ez a patak egész évben vizet biztosít számunkra. Az özvegy elmegy. Ha nem, lebonthatják a házat, és a fát karámoknak használhatják.”

– Nem fognak semmit szétszedni.

Ramiro megfordult. Kifutott a vér az arcából.

– Montemayor úr… Nem tudtam, hogy jön.

Gábriel az asztalra dobta a cetlit.

– Hány család kapta ezt meg?

—7.

—Vonja vissza az összes parancsot.

– De aláírtad a vételi szerződést.

– Olvasás nélkül írtam alá. Az én hibám.

A pénzügyi igazgató közbelépett.

„Az a folyosó milliókat ér. Ha most engedünk, a partnerek tiltakozni fognak.”

Gábriel hidegen nézett rá.

– Hadd tiltakozzanak. Egyetlen pesót sem akarok azzal keresni, hogy családokat dobáljak ki a hóba.

Elrendelte minden egyes irat felülvizsgálatát. Felfedezték, hogy többen évtizedek óta birtokolták és művelték ezeket a földeket, de egy közvetítő kihasználta a földhivatali kiskapukat, hogy tárgyaljon a céggel. Elena esetében Julián elkezdte a legalizálási folyamatot, de halála előtt félbehagyta.

Gábriel felhívott egy megbízható közjegyzőt.

– Jogi okiratot szeretnék Elena Ríos nevére, elegendő telekkel a háznak, a kertnek és a patakhoz való hozzáférésnek. A költségeket én állom. Mindennek tisztának kell lennie, jelzálog vagy rejtett költségek nélkül.

– Ehhez ellenőrizni kell a háttérinformációkat.

– Ellenőrizd őket. Nem akarok egy megoldásnak álcázott problémát adni neked.

Azt is elrendelte, hogy Ramiro-t függesszék fel, amíg fenyegetéseit kivizsgálják.

Eközben Elena semmit sem tudott.

Négy nap telt el anélkül, hogy Gabrielt láttuk volna. Aztán nyolc. Aztán tizenkettő.

A csend jobban fájt, mint a kilakoltatási végzés. Meggyőződött róla, hogy Gabriel túl sokat ígért, és szégyenében inkább eltűnt.

A tizenharmadik napon összehajtotta a gyerekek takaróját, a serpenyőt, a ruhákat, a három fényképet és a Bibliát egy dobozba pakolta. Tizón nem volt ott; az üres fészer az első éjszakára emlékeztette.

Lúcia sírt.

Hová megyünk?

– Bárhol, ahol Isten ajtót nyit.

– És Gabriel úr?

Elenának eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Néha az emberek segíteni akarnak, de nem tudnak.

Aztán motorokat és sisakot hallottak.

Egy fekete jármű jelent meg az úton, két kisteherautó kíséretében. Mögöttük egy utánfutó haladt, amiben Tizón volt. Gabriel kiszállt, ugyanabban az öltönyben, amit az irodában viselt. Szürke sálat viselt a nyakában.

Elena a karjában cipelte a dobozt, és elment.

-Ki maga?

Gábriel nem próbált meg közelebb jönni.

– A teljes nevem Gabriel Montemayor.

Végignézett a járműveken, az alkalmazottakon, majd a hirdetés levélpapírján, ami még mindig kilógott a dobozból.

-Nem.

Gábriel elővett egy mappát.

– A cég, amelyik megpróbálta elvenni a házadat, az enyém.

Elena elejtette a dobozt. A Biblia a földre hullott.

– Egész végig hazudtál nekem?

– Elrejtettem előled, hogy ki vagyok.

– Megetted a gyermekeim kenyerét, a kandallóm mellett aludtál, és hagytad, hogy a félelmeimről beszéljek veled, mintha semmirekellő ember lennél.

Gábriel lesütötte a tekintetét.

– Azon az estén, amikor megérkeztem az ajtódhoz, volt pénzem, földem és alkalmazottaim. De nem volt hitem, nem volt családom, és egyetlen ember sem nézett rám anélkül, hogy felmérte volna, mit nyerhet tőlem.

Elena a dokumentumra mutatott.

– És az aláírásod miatt majdnem hajléktalanná váltak a gyerekeim.

-Igen.

Gabriel felvette a mappát, de még nem adta át.

– Ezért nem azért jöttem, hogy megkérjelek a felejtésre. Azért jöttem, hogy elmondjam neked a teljes igazságot, és elfogadjam, amit a meghallgatás után eldöntesz.

3. RÉSZ
Elena felvette a Bibliát a padlóról, mielőtt ismét Gabrielre nézett. Nem a járművek vagy az öltöny nyűgözték le. Dühös volt.

-Kezdődik.

Gabriel megkérte alkalmazottait, hogy távozzanak. Egyedül volt a ház előtt, ahol újra embernek érezte magát.

Elmagyarázta, hogy a cég nagy tételben vásárolt vízjogokat és földterületeket, hogy biztosítsa a vizet az állatállomány számára. Elismerte, hogy anélkül írt alá dokumentumokat, hogy ellenőrizte volna, kit érintenek. Nem hibáztatta Ramirót, bár elismerte, hogy a vagyonkezelő kegyetlenül járt el.

„Ha a nevem szerepelt a lapon, a felelősség is az enyém volt” – mondta. „Nem számít, hogy nem tudtam, ki lakik itt.”

Elena csendben hallgatott.

– Szóval, mit szeretnél most? Hogy megköszönjem, hogy megoldottál egy problémát, aminek a létrehozásában te is segédkeztél?