-Nem.

– Hogy szerinte az egész véletlen egybeesés volt?

-Sem.

Gábriel kinyitotta a mappát.

– Szeretném, ha ezt megbeszélnéd valakivel, aki nem nekem dolgozik.

Bent voltak az ügy iratainak hitelesített másolatai, a kilakoltatási végzés visszavonása és egy Elena Ríos nevére szóló okirat tervezete. Ez tartalmazta a házat, a környező 20 hektáros földterületet, az úthoz való jogot és a forrás használatának jogát. Nem volt adósság, bérleti díj vagy kötelezettség a cégnél való munkavégzésre.

„A közjegyző még nem fejezte be a folyamatot” – magyarázta. „Először is azt szeretné, ha hoznál magaddal egy ügyvédet vagy tanácsadót, akiben megbízol. Ha nem értesz egyet, módosítható. Ha nem akarod, nem írod alá.”

Elena a papírokra meredt.

– Miért pont 20 hektár?

– Mert Julián régi aktája szerint ezt a területet próbálta szabályozni. Nem akartam helyetted dönteni, vagy olyan területet adni, amit valaki holnap megtámadhat.

Ez a válasz volt az első dolog, ami valamelyest lecsillapította a haragját. Nem egy utolsó pillanatban történt csoda volt. Voltak dátumok, pecsétek, feljegyzések és egy jogi eljárás.

Máté közeledett.

– Szóval nem fogják lebontani a házat?

Gabriel leguggolt, amíg a lány szintjére nem ért.

– Nem. És ha bárki újra megfenyegeti a nevemet használva, szólj anyukádnak, hogy feljelenthesse.

– Miért nem mondtad, hogy gazdag vagy?

Gabriel Elenára nézett, mielőtt válaszolt.

– Mert gyáva voltam. Túlságosan tetszett, hogy úgy bántál velem, mint egy normális emberrel.

Lucía, aki semmit sem értett a cégekhez vagy a tulajdonjogokhoz, a sálra mutatott.

– De vissza is tért.

Elena egy pillanatra lehunyta a szemét.

A lány épp most mondott valamit, amire egyetlen felnőtt sem parancsolhatott volna neki.

Gabriel valóban visszatért. Étellel tért vissza anélkül, hogy megalázta volna. Megjavította az ajtót anélkül, hogy bármit is kérdezett volna. Meghallgatta az apja történetét. Segített Mateónak a gyeplőt fogni, és hagyta, hogy Lucía a karján aludjon. Az igazságot is eltitkolta előle. Mindkettő igaz volt.

– Időre van szükségem – mondta Elena.

– Mindened meglesz, amit akarsz.

Gábriel megfordult.

-Várjon.

Megállt.

—A cég 7 családnak küldött értesítést. Mi történt a másik 6-tal?

Gábriel lassan megfordult.

—A megrendeléseket törölték. Minden egyes aktát felülvizsgálunk. Ha bárki jogosult a rendezésre, a cég megtéríti a hibánkból eredő költségeket.

– Nem akarok én lenni az egyetlen, akit csak azért mentettek meg, mert kedvelsz engem.

– Nem leszel az.

Elena most először fenntartás nélkül hitt neki.

Két nappal később a plébános által ajánlott mezőgazdasági tanácsadóval utazott a faluba. A nő megerősítette, hogy az eljárás érvényes, és hogy a cég tiszteletben tartja a többi család földbirtokjogát, amíg a földbirtokuk feldolgozása folyamatban van.

Elena csak akkor írta alá, amikor már minden oldalt megértett. Miután kilépett a közjegyzői irodából, Gabrielt már ott találta, testőrök nélkül.

– Még mindig haragszom rád.

-Tudom.

– De vasárnap eljöhetsz, hogy megjavítsd a befejezetlenül hagyott kerítést.

Gábriel elmosolyodott.

– Ez jobban hangzik, mint amit megérdemlek.

Hetek teltek el. Ramiro Castañedát kirúgták, miután kiderült, hogy illegális jutalékokat fogadott el kisvállalkozások tulajdonosaitól. A cég átadta az iratokat az Ügyészségnek, Gabriel pedig engedélyezte, hogy a nyomozás beavatkozás nélkül folytatódjon.

Ez jobban számított Elenának, mint bármilyen ajándék. Túl sok évet élt együtt egy olyan férfival, aki mindig talált valakit, akit hibáztathatott. Az, hogy látta Gabrielt szembenézni a következményekkel, segített neki különbséget tenni a hiba és a létállapot között.

Egyik délután megérkezett egy levél.

A borítékot remegő kézírással címezték.

Elena azonnal felismerte a kézírást.

Leült, mielőtt kinyitotta volna.

„Legkedvesebb lányom! Kilenc évig azt hittem, hogy a büszkeségem a fegyelem. Azt mondogattam magamnak, hogy először neked kell visszajönnöd, mert te döntöttél úgy, hogy elmész. Idővel megértettem, hogy egy apának nem szabad csendben várnia, amikor a lánya szenved. Már jóval azelőtt megbocsátottam, hogy megkaptam volna a leveledet, de most már tudom, hogy nekem is kérnem kell a bocsánatodat. Ha megengeded, hogy eljöjjek, szeretném találkozni az unokáimmal, és megölelni, amíg még van erőm.”

Elena nem fejezte be a hangos olvasást. Eltakarta az arcát és sírt.

Máté közeledett.

– Ő a nagyapám?

A nő bólintott.

Dühös vagy?

-Már nem.

Lúcia elmosolyodott.

– Akkor hadd jöjjön.

Tomás Ríos egy hónappal később érkezett meg egy busszal Zacatecasból. Öregebb volt, mint Elena emlékezett rá. Amikor Elena látta, hogy széttárja a karjait, odaszaladt hozzá.

-Bocsáss meg.

Tamás megölelte.

– Nem azért jöttem, hogy megfizessek egy hibáért, lányom. Azért jöttem, mert túl sok évet pazaroltam el várakozással.

Gabriel távolról figyelte Mateóval és Lucíával.

Tomás aznap este vacsora közben találkozott vele. Elena mindent elmesélt neki: a vihart, Tizónt, a kenyeret, a hazugságot, a társaságot és az írást.

Az öreg pásztor félbeszakítás nélkül hallgatta.

Amikor befejezte, Gabrielre nézett.

– Tehát ketten voltatok ugyanabban a történetben: az, akinek segítségre volt szüksége, és az, aki veszélyt okozott.

-Igenis uram.

– Ez bonyolítja a dolgokat.

-Sok.

– És melyik a kettő közül tervezel mostantól?

Gábriel nem válaszolt azonnal.

– Az, aki felelős azért, amit tesz.

Tamás bólintott.

– Jó válasz. Most már csak meg kell tapasztalnunk.

Gábriel túlélte.