1. RÉSZ

– Már eladtuk a házat. Itt van négyezer peso. Keress egy olcsó szobát a külvárosban, és ne csinálj nagy ügyet.

Mauricio úgy hagyta a borítékot az asztalon, mintha szívességet tett volna nekem.

Kevesebb mint három nappal korábban szültem. A lányom a mellkasomnak dőlve aludt, az egész testem sajgott, és alig bírtam lábra állni. Mellette az anyósom, Teresa, keresztbe tett karral nézett rám, olyan önelégülten, hogy a gyomrom összeszorult.

„Tonalában még mindig találhatsz megfizethető szobákat” – tette hozzá. „Egy kisbabával nincs szükséged semmi különlegesre.”

Kinyitottam a borítékot.

Négyezer peso bankjegy.

A pénzre néztem. Aztán Mauricióra néztem.

És elkezdtem nevetni.

Nem ideges kuncogás volt. Addig nevettem, amíg a gyomrom meg nem fájt.

Mauricio összevonta a szemöldökét.

-Mi a baj?

-Semmi.

– Szóval min nevetsz?

Felemeltem a bankjegyeket.

– Gondolod, hogy ez a négyezer peso kiszabadíthat egy ötvenötmilliós házból?

Teresa egy lépést tett felém.

– Az a ház már nem a tiéd.

– Ebben igazad van.

Mauricio elmosolyodott, abban a hitben, hogy végre elfogadta a vereséget.

– Akkor hagyd abba a dolgok bonyolítását.

Egyenesen ránéztem.

– De van egy apró probléma. A ház, amit most eladtál, már rendelkezett…

Megálltam.

Mauricio mosolya eltűnt.

Terézia összeszorította az ajkait.

„Mi volt ott már?” – kérdezte.

Hónapok óta először láttam félelmet a szemében.

Három héttel korábban még azt hittem, hogy megmenthető a házasságunk.

Mauricióval hét éve voltunk házasok. Egy kétszintes házban laktunk Zapopanban, egy csendes környéken, ahol a szomszédok ismerték egymást, és a gyerekek délutánonként bicikliztek.

Az ingatlan az apámé volt.

Amikor meghalt, kizárólag rám hagyta. Az évek során felújításokba fektettem be, kibővítettem a konyhát, felújítottam a kertet, és az emlékekkel teli házat átalakítottam azzá az otthonná, ahol Mauricióval a lányunkat terveztük felnevelni.

Azt szoktam mondani, hogy „a mi házunk”.

Jogilag soha nem volt az.

Minden megváltozott a terhességem alatt.

Mauricio furcsa kérdéseket kezdett feltenni.

– Mennyit gondolsz, hogy most megéri?

– Hol őrzi az eredeti okiratot?

– Apád hagyott valamilyen feltételt a végrendeletében?

Aztán Teresa is elkezdte ugyanezt csinálni.

Egyik délután, miközben kávéztunk, körülnézett az ebédlőben.

– Egy ilyen ingatlan problémákat okozhat a házastársak között.

– Milyen problémák?

– Nos… legyen az egyiknek mindene, a másiknak semmije.

– Mauricio soha nem mondta, hogy ez zavarja.

Terézia elmosolyodott.

– Talán azért, mert túl büszke ahhoz, hogy beismerje.

Napokkal később Mauriciót éppen apám dolgozószobájának irattartó szekrényében találtam.

Amikor meglátott, becsapta a fiókot.

-Mit keres?

— Biztosítási dokumentum.

– Abban a fiókban vannak a házból származó dokumentumok.

Nem válaszolt.

Másnap reggel felhívtam Elena Vargast, az ügyvédet, aki apám hagyatékát kezelte.

Miután mindent átgondolt, egyértelmű volt:

– Daniela, Mauricio nem adhatja el ezt az ingatlant. Kizárólag a te neveden van.

Aztán feltettem neki egy kérdést.

– Mi van, ha eladom?

Elena csendben nézett rám.

– Biztos vagy benne?

A hasamra tettem a kezem.

–Olyan életet kell kezdenem, ahol senki sem gondolja, hogy elveheti az enyémet, amíg én a lányommal foglalkozom.

Két héttel a szülés előtt írtam alá az adásvételi szerződést.

Egy házaspár, akik üzlettulajdonosok voltak, legálisan vásárolta meg az ingatlant. A pénzt kizárólag az én nevemen lévő számlákon tartották.

Mauricio sosem tudta meg.

Három nappal később kihallgattam, ahogy Teresával beszélget a garázsban.

„Jelentősen csökkentenünk kell az árat” – mondta.

– Nem számít – felelte Mauricio. – Amikor Daniela kórházban lesz, észre sem fogja venni.

Úgy éreztem, mintha megállt volna a világ.

Aztán Terézia megkérdezte:

– És amikor visszatérek a lánnyal?

Mauricio szárazon felnevetett.

– Adunk neki egy kis pénzt, és meglátjuk, hová illik.

A hasamra tettem a kezem.

Ekkor értettem meg, hogy nem meggondolatlanul beszéltek.

Azt tervezték, hogy hajléktalanul hagynak, pont akkor, amikor szültem.

És még mindig fogalmuk sem volt arról, hogy a ház, amiért elárultak, már valaki másé.

Ami ezután történt, sokkal rosszabb volt, mint azt bármelyikük is el tudta volna képzelni.

2. RÉSZ

Egy héttel később megindult a vajúdásom.

Miközben egy guadalajarai magánkórházban voltam kimerülten, rémülten, és először tartottam a karjaimban a lányomat, Reginát, Mauricio órákra eltűnt.

„El kell intéznem valamit otthon” – mondta nekem, miután alig öt percig cipelte a lányát.

Már pontosan tudtam, mit jelent.

Még aznap délután Elena felhívott.

– Daniela, valaki megpróbálja eladni a régi ingatlanodat.

Ránéztem a mellettem alvó Reginára.

– Mauricio?

– Minden arra utal, hogy így tett. Úgy adta ki magát, mintha hatalmában állna a vagyon felett rendelkezni.

– Mennyiért?

Csend lett.

—Tizenhatmillió peso.

Lehunytam a szemem.

Az ingatlan értékét körülbelül ötvenmillió fontra becsülték.

Mauricio hajlandó volt eladni az ár kevesebb mint egyharmadáért, hogy gyorsan pénzhez jusson.

– Le tudja zárni a tranzakciót?

– Nem. A közhivatali nyilvántartás már tükrözi a tulajdonosváltást. De a probléma most valami más.

-Melyik?

– Olyan dokumentumokat írt alá, amelyekben biztosította, hogy jogosult eladni valamit, ami már nem az övé.

Borzongást éreztem.

Nem azért, mert látni akartam a pusztulását.

Mert épp most erősítette meg, hogy milyen messzire hajlandó elmenni.

Másnap Mauricio Teresa kíséretében megérkezett a kórházba.

Meg sem kérdezték, hogy érzem magam.