Mauricio egy mappát cipelt.
– Minden el van intézve – mondta.
-Milyen dolgot?
—A ház.
Terézia elmosolyodott.
– Most már abbahagyhatod az aggódást emiatt.
Úgy döntöttem, játszom.
– Eladták?
-Igen.
-Amint?
Mauricio kerülte a tekintetemet.
-Nem számít.
– Igen, tudom.
– Tizenhat millió.
Néhány másodpercig figyeltem őt.
– Tizenhatért adott el egy ötvenöt milliós ingatlant?
– Sebességre volt szükségünk.
– Kinek kellett a gyorsaság?
Teréz közbeszólt:
– Ne kezdd. Újszülötted van. Fontosabb dolgokkal kellene foglalkoznod.
Aztán kinyílt az ajtó.
Elena belépett.
Mauricio elsápadt.
– Mit csinál itt?
Az ügyvéd hitelesített másolatot hagyott az asztalon.
– Ez Daniela adásvételének bejegyzése, amelyet két héttel azelőtt hajtott végre, hogy megpróbáltad eladni az ingatlant.
Terézia átvette a dokumentumot.
Végigpásztázta tekintetével az első oldalt.
-Nem…
Mauricio rám nézett.
– Eladtad a házat?
-Igen.
– Anélkül, hogy szóltál volna?
– Az enyém volt.
– Én vagyok a férjed!
– És ettől sosem lettél ingatlantulajdonos.
Elena nyugodt hangon beszélt.
— A befejezni kívánt tranzakció nem fejezhető be. A vevőnek vissza kell kapnia a kifizetett összeget, és Önnek meg kell magyaráznia, hogy miért kínálták eladásra egy olyan ingatlant, amelynek már voltak más tulajdonosai is.
Mauricio belesüppedt egy székbe.
-Nem tudtam…
– Tudtad, hogy sosem a te neveden volt – válaszoltam.
Teresa rám mutatott.
– Hagytad, hogy megtegye!
– Nem kértem tőle, hogy meghamisítsa a tekintélyt, vagy hogy olyasmiről tárgyaljon, ami nem az övé.
– Ő a férjed! Figyelmeztetned kellett volna!
Ránéztem a lányomra.
–Egy feleség nem köteles megakadályozni a férjét abban, hogy elkövetje azt az árulást, amit hónapok óta tervez ellene.
Senki sem szólt semmit.
Órákkal később visszatértünk a régi házba, mert még mindig jogom volt átvenni a holmijaimat az új tulajdonosokkal megállapodott időszakban.
Terézia már ott volt.
Az asztalon egy saját maguk által írt dokumentum hevert.
– Írd alá – parancsolta.
-Mi az?
– Nyilatkozat arról, hogy elfogadod Mauricio által kötött adásvételt.
Majdnem elmosolyodtam.
-Nem.
Mauricio egy borítékot hagyott a papír mellett.
Benne volt a négyezer peso.
– Akkor fogd ezt, és menj el.
-Hová mégy?
– Keress egy szobát.
Terézia hozzátette:
– Hálásnak kellene lenned, hogy a fiam ad neked valamit.
Ekkor nevettem.
És kimondtam ezt a mondatot:
– Mert a ház, amit most eladtál, már rendelkezett…
Megálltam.
„Fejezd be!” – kiáltotta Mauricio.
Mielőtt válaszolhattam volna, kopogtak az ajtón.
Elena nyitotta ki.
Mögötte az igazi vevők ügyvédje állt.
Egy vastag mappát cipelt.
Mauricio elé tette.
– Uram, mielőtt a tizenhatmillióról beszélnénk, tisztáznunk kell valami sokkal komolyabbat.
Mauricio kinyitotta a mappát.
Elolvasta az első oldalt.
És a vér mintha eltűnt volna az arcáról.
Még mindig el kellett árulnia, miért akarta kétségbeesetten eladni a házamat… és amikor végre bevallotta, megértettem, hogy az árulásunk sokkal korábban kezdődött, mint képzeltem.
3. RÉSZ
„Mit jelent ez?” – kérdezte Mauricio elcsukló hangon.
Az ügyvéd, Santiago Robles, helyet foglalt vele szemben.
– Ez azt jelenti, hogy amikor aláírta az előszerződést a második vevővel, az ingatlan már tizennégy napja az ügyfeleim nevére volt bejegyezve.
Mauricio Elenához fordult.
– De én itt lakom.
– Az, hogy egy ingatlanban laksz, nem jelenti azt, hogy a tiéd – válaszolta.
Teresa a tenyerével az asztalra csapott.
– Ő Daniela férje!
Santiago türelmesen nézett rá.
– Ez nem jelenti azt sem, hogy birtokolnád.
A csend kegyetlen volt.
Reginát tartottam a karjaimban, miközben néztem a férfit, akivel hét évet töltöttem együtt.
Mauricio egy másfajta jelenetet képzelt el.
Elképzeltem magam, ahogy sírok.
Könyörögve neki.
Megkérdezte, hol fog aludni a lányunkkal.
Azt hittem, hogy ez a négyezer peso lesz az utolsó szó.
Ehelyett ő ült olyan dokumentumok előtt, amelyeknek súlyos következményei lehettek rá nézve.
„Mi fog történni?” – kérdezte.
Santiago becsukta a mappát.
– Ez attól függ, hogy mit nyilatkozott, milyen dokumentumokat nyújtott be, és mennyi pénzt kapott vagy ígért. A vevőt, akinek felajánlotta az ingatlant, már tájékoztatták arról, hogy a tranzakció lehetetlen.
Mauricio lehajtotta a fejét.
– Azt hittem, meg tudom csinálni.
Nem tudtam visszatartani magam.
– Nem. Azt hitted, senki sem fog megállítani.
Teresa dühösen nézett rám.
– Örömmel látod őt így?
-Nem.
– Nos, úgy tűnik.
– Boldoggá tett volna, ha a férjem velem van, amíg a lányunk megszületett, ahelyett, hogy titokban megpróbálja eladni az apámtól örökölt házat.
Ez elhallgattatta.
Santiago és Elena elmagyarázták a következő lépéseket, majd távoztak. Az új tulajdonosokat tájékoztatták a helyzetről, és adtak nekünk néhány napot, hogy befejezzük a holmink elszállítását.
Amikor az ajtó becsukódott, Mauricio mozdulatlan maradt.
Lassan elkezdtem felmenni a lépcsőn.
—Daniela.
Megálltam.
-Hogy?
–Beszélnünk kell.
– Hónapok óta beszélnünk kellett volna. Úgy döntöttél, hogy átnézed a fiókokat és aláírod a papírokat.
Felmentem az emeletre.
Nem volt erőm vitatkozni.
Azon az éjszakán a vendégszobában aludtam, Regina mellettem.
Hajnali háromkor, miközben etettem, megértettem valamit.
Már nem féltem attól, hogy elveszítem a házasságomat.
Szomorúságot éreztem.
És nem voltak ugyanolyanok.
Másnap reggel Mauricio kopogott az ajtón.
– Bejöhetek?
-Igen.
Egy szék szélére ült.
Nem tűnt ugyanaznak az embernek, aki előző nap olcsó szobát kerestetett velem.
