—Letöltés előtt meg kell erősítenem a fizetést.

– Jön a feleségem a bankból – felelte. – Bármikor itt lehet.

De én a lakásunkban voltam.

Megnyitottam a banki alkalmazást.

Elfogadtam a kölcsönajánlatot.

Megnyomtam az „elutasítás” gombot.

A javaslat eltűnt.

Aztán elküldtem az ügyvédemnek az összes összegyűjtött dokumentációt: az ingatlan-felmérést, Diego üzeneteit, a költségvetéseket és a szerződés fényképeit, amely engem kizárt.

Végül két bőröndöt vettem ki a szekrényből.

Elkezdtem pakolni a férjem ruháit.

12:17-kor megszólalt a mobilom.

Diego.

Nem válaszoltam.

Újra felhívott.

A negyedik hívásra felvettem.

– Hol vagy? – kiáltotta. – Megérkezett a beton. Oscarnak kell a pénz.

– Nem megyek.

Csend.

– Hogy érted azt, hogy nem mész?

– Mielőtt házat építettél volna az én hitelemből, eszedbe kellett volna jutnia, hogy a telek felét nekem ígérted.

Diego várt pár másodpercet.

— Miről beszélsz?

–Tudom, hogy két hete adományoztad anyukádnak.

Hallottam, ahogy megváltozik a légzése.

– Mariana, el tudom magyarázni.

– Erre nincs szükség. Megtaláltam azt a szerződést is, amelyben anyád megengedi, hogy abban a házban lakj, amit az én pénzemből akartak építeni. Érdekes módon az én nevem nincs rajta.

– Anyám meg akarta védeni a család vagyonát.

–Tökéletes. Akkor a családja vagyonából fizesse a saját házát.

– Megérkeztek a beszállítók!

– Ez már nem az én problémám.

Küldtem neki egy képernyőképet.

„Az ügyfél elutasította a hitelajánlatot.”

Aztán egy másik.

Ez egy e-mail volt az ügyvédemtől, amiben megerősítette, hogy megkezdi a vagyonom elkülönítésének és védelmének folyamatát.

Diego sikoltozni kezdett.

– Ezt nem teheted velem!

– Nem tettem veled semmit. Anyagokat rendeltél egy olyan telekhez, ami már nem is a tiéd.

Mielőtt letettem volna, hallottam, hogy Teresa kétségbeesetten kérdezi:

– Mit mondott?

Diego válasza alig volt suttogás:

— Nincs pénz.

De ez még nem volt a legrosszabb probléma.

Mert a beszállító épp most hozott elő egy mappát a megrendelésekkel, amiket Diego személyesen írt alá.

3. RÉSZ

– Lássuk csak, Diego – mondta Oscar, miközben a teherautója motorháztetején tartotta a dokumentumokat. – Itt az aláírásod.

Diego sápadt volt.

Az eső sárgödörré változtatta a földet. Cipőjét, ami aznap reggel még barna volt, vastag sárréteg borította.

– A feleségem fog fizetni – ismételte meg.

Oszkár lassan megrázta a fejét.

– Nem kötöttem semmilyen alkut a feleségeddel. Veled kötöttem.

Az első lapra mutatott.

– Itt engedélyezte a blokk átadását.

Aztán a második.

– Betont kértél mára.

És végül egy harmadik.

– És itt elfogadtad a logisztikai költségeket, ha akkor mondtad le a járatot, amikor a teherautók már úton voltak.

Terézia közeledett.

– Mennyit kérsz?

—A beton szállításáért, visszaszállításáért és áthelyezéséért száztízezer peso. Ezenkívül a téglákért fizetett előleg nem visszatéríthető.

Diego kinyitotta a szemét.

– Milyen előleg?

Oszkár meglepetten nézett rá.

– A negyvenezer, amit azért fizettél, hogy félretegyed őket.

Terézia a fiához fordult.

– Fizettél negyvenezret?

Diego lehalkította a hangját.

– A kártyával.

Teresa arckifejezése megváltozott.

Addig a pillanatig azt hittem, hogy az építkezés kudarca csak néhány hetet jelent.

Most már megértette, hogy a pénzt már elköltötték.

„Akkor beszélj Marianával” – parancsolta. „Kérd, jöjjön, és javítsa meg ezt.”

– Mariana felmondta a kölcsönt.

– Akkor mondd meg neki, hogy kérdezzen újra!

Oszkár becsukta a mappát.

–Ezt később megbeszélhetitek. Rendbe kell tennem a teherautóimat.

Szerencsére mindenkinek sikerült a betont egy másik, közeli építkezésre küldeni, de az útvonalváltozás, az elvesztegetett idő és a szállítás költséges volt.

Diego kétségbeesett telefonhívásokat kezdett intézni.

Először egy barátnak.

Aztán egy munkatársnak.

Aztán a húgához.

Senkinek sem volt száztízezer pesója.

Végül megnyitotta a hitelkártya igénylőlapot, amit hónapok óta titkolt előlem.

Még mindig volt elég sorom.

Fizetés.

Aztán megérkezett Rogelio bácsi.

– Én is befejeztem a munkámat. Tizennyolcezer a gép és a dízel.

– Nagybácsi, várj rám néhány napot.

Rogelio felvonta a szemöldökét.

– Azt mondtad, hogy ma kell fizetni.

Terézia közbelépett.

– Család vagyunk!

„Pontosan ezért jöttem olcsóbban” – válaszolta. „De nem kapok ingyen üzemanyagot csak azért, mert egy vezetéknevem van veled.”

Végül Diegónak is fizetnie kellett neki.

Amikor a teherautók elmentek, a földön csak az árkok maradtak, amelyek lassan megteltek vízzel.

Teresa meglátta azt a hatalmas sártéglalapot, ahol néhány órával korábban még a hálószobáját, a konyháját és a rózsabokrjait képzelte el.

– Ez mind Mariana hibája – motyogta.

Rogelio, aki már indulni készült, szárazon felnevetett.

– Nem, Teresa. A lány itt sincs.

– Megígérte, hogy fizet!

– És megígérted, hogy odaadod neki a föld felét?

Terézia hallgatott.

Rogelio tökéletesen ismerte az ingatlan történetét.

Hallotta, ahogy a húga egy családi étkezés során azzal dicsekedhet, hogy Diego azért adományozta neki a földet, hogy megakadályozza, hogy „a felesége bármit is megtartson, ha valaha elválnak”.

Akkoriban rossz ötletnek tűnt számára.

Most láttam a következményeket.

– Ingyen házat akartál – mondta. – Nos, az a lyuk sokba került neked.

Bekapcsolta a gépet és elment.

Teresa néhány másodpercig mozdulatlanul állt.

Aztán a fiára nézett.

– Menjünk, beszéljünk azzal a nővel.

Már végeztem a csomagolással.

Három bőrönd, két doboz és egy cipőszsák hevert a lakás előtt.

Nem dobtam ki semmit.