Nem törtem el semmit.
Még Diego videojáték-konzolját is gondosan elraktam az eredeti dobozában.
Megváltoztattam az internetes jelszavamat, szétválogattam a személyes dokumentumaimat, és ellenőriztem, hogy minden bankszámlám védve van-e.
A lakás az enyém volt.
Négy évvel azelőtt vettem, hogy megismerkedtem Diegóval.
Tökéletesen jól tudta, hogy ezt nem igényelheti.
Délután öt órakor elkezdődött a kopogás az ajtón.
– Mariana!
Teréz volt az.
– Azonnal nyisd ki!
Nem válaszoltam.
– Tudom, hogy ott vagy!
Aztán meghallottam Diego hangját.
– Mariana, kérlek. Beszélnünk kell.
Csak akkor nyitottam ajtót, amikor a húgom, Claudia megérkezett az ügyvédemmel, Laurával.
Nem azért, mert féltem.
Csak tanúkra vágytam.
Amikor Diego belépett és meglátta a bőröndjeit az ajtó mellett, elsápadt.
-Ez mit jelent?
– Úgy tűnik, igen.
Teresa rámutatott a fia holmijaira.
– Te vezeted?
-Igen.
– Ő a férjed!
-Egyelőre.
Diego közeledett.
– Mariana, hibáztam.
Laura diszkréten mellém helyezkedett.
– Egy tévedés?
Másolatot készítettem az ingatlan-nyilvántartásról.
–Ez nem volt hiba. Elmentél egy közjegyzőhöz, aláírtál egy adományozási szerződést, és két hétig azt hajtogattad, hogy a föld felét nekem adod.
– Anyám meggyőzött.
Terézia előrelépett.
– Ne rázz bele ebbe.
Diego hitetlenkedve nézett rá.
– Azt mondtad, ez az egyetlen módja a tulajdon védelmének!
– Én tanácsoltam. Te írtad alá.
Valószínűleg ez a válasz tört össze benne végül valamit.
Diego éveken át szinte gyermeki hűséggel védte anyját.
Számára Teresa sosem tévedett.
De amint a következmények látszottak, hátrébb lépett.
– Anya, azt mondtad, hogy Mariana úgyis kifizeti az építkezést.
– Mert azt hittem, tudod, hogyan kell bánni a feleségeddel.
Úgy éreztem, mintha még Claudia is visszatartotta volna a lélegzetét.
„Irányítani engem?” – kérdeztem.
Terézia túl későn döbbent rá, mit mondott.
-Nem úgy értettem.
– Igen, akarta – felelte Diego.
Másképp csengett a hangja.
Fáradt.
– Azt mondtad, hogy az építkezés után, ha Mariana nehézzé válik, a ház továbbra is a miénk marad, mert a telek a te neveden lesz.
Teresa szeme tágra nyílt.
-Csendben maradj!
De Diego nem állt meg.
– Azt is mondtad, hogy ha elválunk, a bérleti szerződés értelmében ott maradhatok.
Ránéztem a férjemre.
Bár a terv jó részét már ismertem, a saját szájából hallani jobban fájt, mint vártam.
-Akkor pontosan az volt, amire gondoltam.
Diego közeledett.
– Mariana, nem terveztem, hogy elválok tőled.
– Nem ez a lényeg.
– A házunkat akartam.
– Nem. Olyan házat akartál, amit én fizetnék, és ami az édesanyádé lenne.
– Életünk végéig ott élhetnénk együtt.
– És ennek meg kellett volna nyugtatnia engem?
Elővettem a mobilomat és kinyitottam egy számológépet.
– Egymillió-négyszázezer peso, plusz öt év kamatai. Tudod, mennyit kellett volna fizetnem végül?
Diego lesütötte a tekintetét.
– Majdnem kétmillió.
– Egy olyan ingatlanra, ahol jogilag még egy téglámat sem birtokolhatnám.
Senki sem válaszolt.
„És van még valami, amit szeretnék megérteni” – folytattam. „Ha annyira biztos voltál benne, hogy minden rendben van, miért titkoltad el előlem?”
Diego képtelen volt válaszolni.
Mert ez volt az egyetlen fontos kérdés.
Az ember hibázhat.
Rossz tanácsokat kaphatsz.
Lehet, hogy félsz.
De amikor hazudnia kell, hogy rávegye valaki mást valamire, legbelül tökéletesen tudja, hogy rosszul cselekszik.
Teresa megpróbálta megváltoztatni a stratégiáját.
– Rendben, ennyi elég. Megoldhatjuk. A föld felét neked adom.
Ránéztem.
– Nem akarom őt.
– Hogy érted azt, hogy nem?
– Nem akarok veled semmit sem építeni.
– Nagy ügyet csinálsz egy szerepből.
Laura most szólalt meg először.
– Ez a „papír” határozza meg, hogy kié lenne egy olyan épület, amelyet az ügyfelem nevére szóló adóssággal fizettek ki.
Teresa megvetően nézett rá.
– Ez családi ügy.
– A családi ügyekben is szükség van szabályokra, ha örökségről van szó.
Diego leült egy székre.
Kimerültnek látszott.
– Már eldöntötted, hogy elválsz?
-Igen.
Remegett az állkapcsa.
– Ez az oka?
– Nem egy darab föld miatt fogok elválni.
Leültem vele szemben.
– Elválok, mert hajlandó voltál öt évre eladósítani, miközben eltitkoltad előlem, hogy mindent az anyád nevére írtál.
– Meg tudom javítani.
– Nem adhatod vissza a bizalmamat, mintha banki átutalás lenne.
Teresa felhorkant.
– Mindig is tudtam, hogy aranyásó vagy.
Klaudia nem tudta türtőztetni magát.
–Érdekel? Az egyetlen pénz, ami ebbe a projektbe kerülne, a nővéremé lett volna.
– Maradj ki belőle.
– Azért vagyok itt, mert megpróbáltad ráhagyni, hogy más házát fizesse.
Teresa rám mutatott az ujjával.
– A fiam sok mindent feláldozott érted.
– Mondj egyet.
Nem tehette.
Diego lehunyta a szemét.
A házasságunk alatt szinte mindig én fizettem az utazási bérleti díjakat, a magán egészségbiztosítást és a legtöbb kiadást, mivel a fizetésem jóval magasabb volt.
Soha nem zavart.
Egy párnak nem kellett pontosan ugyanazt a dolgot hozzájárulnia.
Ami zavart, az az volt, hogy míg én csapatként értelmeztem a házasságot, ő a finanszírozás forrásaként értelmezte.
– Mariana – mondta végül –, adj nekem egy hetet.
-Szóval így?
– Meg fogom győzni anyámat, hogy adja vissza a földet, és akkor a felét a te nevedre íratom.
Terézia majdnem felsikoltott.
– Ez nem fog megtörténni!
Mindannyian ránéztünk.
