1. RÉSZ

Azon az estén, amikor Lucia rájött, hogy a férje elhagyni tervezi, a karjában tartotta négyhónapos kislányát, és egy cumisüveg melegedett a konyhában.

Álvaróval három éve voltak házasok, és Valenciában éltek. Vega születése óta Lucía azt gondolta, hogy az elsőszülött szülők megszokott fáradtságát éli át: kevés óra alvás, félbeszakadt beszélgetések és egy olyan intim kapcsolat, amire még várni kell.

Álvaro, egy orvosi eszközöket gyártó cég értékesítési vezetője egyre később érkezett. Mindig volt valami magyarázata: megbeszélés, zárófoglalkozás, vacsora az ügyfelekkel.

Azon a kedden, 18:07-kor Lucia felhívta.

– Jössz vacsorázni?

– Nem tudom. És ne nézz rám kétóránként. Dolgozom.

Nyelt egyet.

– Rendben. Hagyok neked valamit. Szeretlek.

Álvaro nem válaszolt. Lucía letette a telefonját a sterilizáló mellé, és felsegítette Vegát. Aztán látta, hogy a hívás még mindig folyamatban van.

Épp le akarta tenni a telefont, amikor egy női nevetést hallott.

Aztán Álvaro hangja.

„Nem bírom tovább. Küldi a babáról a képeket, megkérdezi, mikor jövök vissza, és azt akarja, hogy mindenről én legyek képben.”

A nő mondott valamit, amit Lucia nem értett.

Az Álvaro egy folyó.

„Persze, hogy elhagyom. Alig érek hozzá. Adj még egy kis időt, és amikor a válás véglegessé válik, te és én abbahagyhatjuk a bujkálást.”

Egy csók hallatszott.

Lucia egy hang nélkül letette a telefont.

Azon az estén Álvaro tulipánokkal jelent meg a szupermarketből.

– Hiányoztak a lányaim.

Megcsókolta Luciát a homlokán, és néhány percig tartotta Vegát, éppen csak annyi ideig, hogy képet készíthessen róla.

Lúcia elmosolyodott.

– Mi is.

Hat napig nem csinált jelenetet. Megjegyezte.

Álvaro megváltoztatta a telefonja jelszavát, bevitte a mosdóba, és kölnit viselt a feltételezett megbeszélésein. Egyik csütörtökön azt mondta, túl fáradt ahhoz, hogy Vegát cipelje, amíg Lucía zuhanyozik. Tíz perccel később a lány hallotta, hogy nevet egy videohívásban.

Lucía nem nézte meg a telefonját, és nem is követte. Csak azokat nézte meg, amikhez már hozzáfért.

A családi e-mailben három nyugtát talált Campanar néhány lakása melletti éjszakai parkolásról. A közös tableten két olyan találkozóról volt szó, amelyeket Álvaro kifogásként használt fel, szó sem volt.

És eszébe jutott egy név: Klaudia.

Szombaton felhívta Carmen, Álvaro édesanyja.

– Drágám, még mindig ennyire depressziós vagy?

Lucia mozdulatlan maradt.

Álvaro elmondta nekik, hogy nehéz időszakon megy keresztül a szülés óta, nem akar látogatókat, és ezért igyekszik inkább „teret adni neki”.

A szomorúság haraggá változott.

Nemcsak megcsalta, de egy saját verziót is gyártott róla, hogy igazolja a távolléteit.

Vasárnap volt az évfordulójuk. Lucía a tervezett meghitt vacsorát egy béterai parasztház különtermébe költöztette. Meghívta a szüleit, a húgát, Irenét és Álvaro szüleit.

Amikor befejezte, felállt, egyik karjában Vegával, a másikban egy pohárral.

– Szeretnék koccintani a férjemre, aki megtanította nekem, hogy egy házasság jóval azelőtt felbomolhat, hogy bárki is beismerné.

Álvaro abbahagyta a mosolygást.

– Lucía…

– Elfelejtetted letenni a telefont kedden.

A szoba elcsendesedett.

És a legrosszabb még csak ezután jött.

2. RÉSZ

Álvaro olyan gyorsan felkelt, hogy a szék a padlót érintette.

– Ezt ne itt csináld.

– Azt mondtad, hogy depressziós vagyok, hogy elmagyarázzam, miért nem voltál a közelemben. Szóval igen, itt vagyok.

Carmen a szája elé kapta a kezét. Joaquín, Álvaro apja, mozdulatlan maradt.

Lucia kiabálás nélkül beszélt.

– Hallottam egy nőt. Hallottam, hogy azt mondtad, hogy már nem bírsz elviselni, hogy el fogsz válni, és utána vele leszel.

– Kiragadod a szövegkörnyezetből.

– Akkor mondd el a kontextust. Ki az?

Álvaro körülnézett, mintha zavarná, hogy a saját családja is ott van.

– Klaudia.

– Mióta?

– Nem ez a megfelelő időpont.

– Mióta?

Lenézett.

– Június óta.

Június. Amikor Vega még csak néhány hetes volt.

Lucía valami szorosan a mellkasában érzett, de még erősebben ölelte magához a lányát.

–Ma este máshol alszol. Vega nálam alszik. Majd megbeszéljük a programokat, és hogy holnap is te leszel az apja.

– Ez a ház az enyém is.

Joaquín most szólalt meg először.

– Hagyd itt a kulcsot, Álvaro.

A fia hitetlenkedve nézett rá.

– Apa, maradj ki ebből.

– Mindenkinek hazudtál. Hagyd itt a kulcsot.

Álvaro elővette a zsebéből, otthagyta az asztalterítőn, és elköszönés nélkül távozott.

Öt perccel később Lucia mobiltelefonja rezegni kezdett.

Ismeretlen szám.

„Claudia vagyok. Álvaro hazudott neked és nekem is. Mielőtt holnap beszélsz vele, látnod kell ezt.”

2 melléklet volt.

Irene közelebb húzta a székét.

Az első egy három hónappal korábban készült dokumentum volt. A második oldalon Álvaro teljes neve, aláírása és a különválás megindítására irányuló kérelem szerepelt.

Lucía ismét a dátumra nézett.

3 hónap.

Miközben a lány korán kelt, hogy megetesse Vegát, Álvaro pedig folyton azt hajtogatta, hogy csak fáradtak, ő már el is kezdte a távozás előkészítését.

A második fájl még rosszabb volt.

Banki tranzakciók.

Nem impulzív visszahúzódás.

Számos.

Lucía felismerte a forrásszámlát: ezt használták háztartási kiadásokra és a megtakarításaik egy részére. Az átutalások egy másik, kizárólag Álvaróhoz köthető számlára kerültek.

Összesen: 19.000 €.

Irén elsápadt.

– Tudtál valamit?

Lúcia megrázta a fejét.

Ebben a pillanatban újabb üzenet érkezett Claudiától.