-Vissza akarom kapni a családomat.
– Vega mindig a családod lesz.
Szünetet tartott.
– Nem leszek többé a feleséged.
Álvaro lesütötte a tekintetét.
Ezúttal nem vitatkozott.
Nem mondta, hogy Lucia túloz.
Nem hibáztatta Claudiát.
Soha többé nem említett egy olyan depressziót, ami soha nem létezett.
Csak bólintott.
Lucía élete ezután sem vált tökéletes filmmé. Még mindig fáradt volt. Még mindig az éjszaka közepén ébredezett. Még mindig kínos beszélgetéseket folytatott a kiadásokról, a látogatásokról és a felelősségekről.
De már nem várt az ablaknál egy férfira, aki egy nem létező megbeszélésen vett részt.
Már nem értelmezte a parfüm illatát minden egyes kirándulás előtt.
Többé nem kapott virágot magyarázat helyett.
És mindenekelőtt a családja közvetlenül találkozott vele újra, nem az Álvaro által kitalált verzión keresztül.
Carmen Luciát hívta.
A szülei tudták, mikor van szüksége segítségre.
Irene néha vasárnaponként bejött, elhozta a Vegát, és rendelt:
– Egyél valami meleget. Majd én elintézem.
Egyik délután, amikor Vega már erősen markolta a tárgyakat, talált egy kulcstartót az asztalon.
Mindkét kezével felvette és megrázta, lenyűgözve a hangtól.
Lucía elvette, mielőtt a szájába került volna.
A kulcsok között volt az is, amelyet Álvaro az évforduló estéjén az asztalterítőn hagyott.
Lucia sokáig úgy hitte, hogy ez a kulcs azt a pillanatot jelképezi, amikor a házassága mindenki előtt felbomlott.
Aztán rájött, hogy mégsem.
A házasság hónapok óta csendben szétesett.
A kulcs volt az első dolog, ami már nem volt rejtve.
Lucía betette egy fiókba, elvette az üveget, és felvette Vegát.
A lány a mellkasához simult.
És amikor megszólalt a telefon a konyhából, Lucia nem sietett a képernyőre nézni.
Hosszú idő óta most először nem féltem attól, hogy mit hallhatnak a túloldalon.
