1. RÉSZ

A felelős nő az egész étkezőben jelenlévő apára mutatott, és anélkül, hogy lehalkította volna a hangját, így szólt:

– Az ilyen vendégeknek nem lenne szabad elfoglalniuk a legjobb asztalainkat.

Álvaro Rivas letette a kést a lánya tányérja mellé, és olyan nyugalommal nézett fel, ami nem illett az imént rájuk telepedett csendhez.

Este 9:10 volt, egy esős péntek este Madridban. A Serrano utca közelében található Bruma étterem tele volt párokkal, családokkal és üzleti vacsorákkal. A nyolcéves Lucía mustársárga pulóvert viselt, haját lófarokba fogva, az apja mellett ült. Az elmúlt perceket azzal töltötte, hogy gondosan szétválasztotta a borsót a rizstől, miközben Álvaro felszeletelte neki a csirkét.

Nem öltönyt viselt. Kopott farmert, vizes csizmát és egy sötét kabátot viselt, amin még mindig látszottak az apró esőcseppek.

Beatriz Salcedo, aki az elmúlt hét hónapban az üzletvezetője volt, a belépésétől fogva megfigyelte.

Először megkérdezte a pincérnőt, hogy miért pont azt az asztalt kapták. Aztán elrendelte, hogy ne kínálják fel nekik a különleges borlapot. Végül személyesen kereste meg őket.

– Uram, a lehető leghamarabb fejezze be.

Álvaro körülnézett. Négy üres asztal volt ugyanazon a területen.

– A lányom még nem evett desszertet.

Beatriz keresztbe fonta a karját.

—A szalon ezen része másfajta fogyasztási szokásokkal rendelkező vásárlók számára készült.

Lucia abbahagyta a szalvétával való játékot.

– Apa, valami rosszat tettünk?

Ez a kérdés jobban fájt neki, mint a nő megvetése.

Álvaro megsimogatta a lány kezét.

– Nem, drágám, nem tettél semmi rosszat.

Beatriz türelmetlenül felsóhajtott.

– Ne csinálj ebből problémát.

Amit nem tudott, az az volt, hogy Álvaro pontosan erre a jelenetre várt már két hónapja.

Számos névtelen panasz érkezett a Rivas Csoport központjába: a családokat hidegen bánták ruházatuk miatt, a pincéreket arra kényszerítették, hogy elsőbbséget adjanak a drága palackokat rendelőknek, a munkásokat pedig megfenyegették, ha megkérdőjelezték a vezetőség utasításait. Álvaro, a csoport többségi részvényese és a Bruma tulajdonosa úgy döntött, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül kivizsgálja az ügyet.

Mióta felesége, Irene három évvel korábban elhunyt, ritkán jelent meg a nyilvánosság előtt. A vezetői feladatok nagy részét átruházta, hogy felnevelje Lucíát. Az új alkalmazottak ismerték a vezetéknevét, de sokan még soha nem látták az arcát.

Beatriz is közéjük tartozott.

– Ha befejezed a desszertet, elmész – jelentette ki.

Álvaro a tekintetét fogva tartotta.

– Miért fizettem kevesebbet, mint más asztaloknál?

– Mert nem illik abba a környezetbe, amit fenntartani szeretnénk.

Aztán megérkezett Marta, egy fiatal pincérnő, egy szelet csokoládétortával Luciának.

– Tessék, szépségem.

Beatriz elfordította a fejét.

– Marta, megmondtam, hogy ne szolgálj fel desszertet.

A pincérnő elsápadt.

– Már megrendelték.

– Ez a te problémád. Mindig egyedül hozol döntéseket.

Lucía Martára nézett, majd az apjára.

Álvaro elővette a mobiltelefonját, írt egy rövid üzenetet, majd eltette.

Beatriz elmosolyodott, meggyőződve arról, hogy méltóságteljes kiutat keres.

Nem tudtam, hogy az üzenet azt írta: „Menj fel az ebédlőbe. Hozd magaddal a teljes dossziét.”

És azt sem tudtam, hogy abban a pillanatban két ember lépett be az étterem ajtaján a központi irodából.

2. RÉSZ

Beatriz Lucía jelenlétében hívta a biztonságiakat.

– Két perced van felállni az asztaltól.

Marta megpróbált közbelépni, de Beatriz félbeszakította.

– Te pedig jelentkezz be, és menj haza. Holnap meglátjuk, hogy még itt dolgozol-e.

Álvaro felállt.

– Nem. Holnap neked kell majd elmagyaráznod az álláspontodat.

A rendező szárazon felnevetett.

Álvaro ezután túlságosan is konkrét kérdéseket kezdett feltenni: vajon meghamisították-e a várakozási időket a „veszteségesnek” tartott vendégek esetében, vajon az asztalokat a bónuszok felfújása érdekében változtatták-e meg, és vajon egyes kedvezmények később ingyenes meghívóként jelentek-e meg.

Marta értetlenül nézett rá.

– Honnan tud ő mindezt?

Beatriz elvesztette a színét.

Abban a pillanatban megjelent Javier Mena, a regionális igazgató, és Clara Vidal, a csoport ügyvédje.

Javier közvetlenül Álvarót kereste fel.

– Rivas úr, megkaptuk a kért jelentéseket.

Az ebédlő mozdulatlan maradt.

Beatriz Javierre nézett, majd Álvaróra, végül pedig a logóra azon a mappán, amit Clara a hóna alatt cipelt.

–Rivas… mint Grupo Rivas?

Álvaro nem mosolygott.

-Pontosan.

A két biztonsági őr megérkezett a hallból.

– Salcedo asszony, melyik ügyfelet kísérjük ki?

Álvaro Beatrizre nézett.

— A helyzet megváltozott.

Klára kinyitotta a mappát.

– Ma este 16 hivatalos panaszt, 9 belső vallomást és számviteli tranzakciót kell felülvizsgálnunk.

Beatriz összeszorította az ajkait.

– Ez egy csapda.

Álvaro Lucíára nézett, aki még mindig az érintetlen tortája előtt ült.

– Nem. Csak vacsorázni jöttem a lányommal. Minden mást te választottál.

3. RÉSZ

Beatriznek pár másodpercre volt szüksége a reakcióhoz. Az arcán látható magabiztosság szertefoszlott, de nem tűnt el teljesen. Mintha még mindig egy láthatatlan ajtót keresne, amelyen keresztül kijuthat anélkül, hogy beismerné, mi történt.

– Beszélhetünk az irodámban – mondta végül lehalkítva a hangját.

Álvaro megrázta a fejét.

„Itt akart velem beszélni. A lányom, az alkalmazottai és az ebédlő fele előtt. Nem fogok most úgy tenni, mintha ez az egész egy magánjellegű félreértés lenne.”

Lucía ülve maradt. Már nem a tortát nézte. Az apját nézte azzal a nyugtalanság és figyelem keverékével, amellyel a gyerekek megpróbálják megérteni a világ szabályait.