—Sokan változtattunk rajta.
– De aznap este kezdődött.
– Korábban kezdődött. Azokkal az emberekkel, akik panaszkodni mertek. Azokkal, akik félelem ellenére is nyíltan beszéltek arról, ami történt.
Lucia néhány másodpercig gondolkodott.
–És Marta vitte a tortámat, pedig Beatriz megtiltotta neki.
Álvaro elmosolyodott.
-Is.
Marta elsétált mellettük, és meghallotta a mondatot.
– Az a torta majdnem az állásomba került.
Lucia felemelte a kanalat.
– Szóval ez egy nagyon fontos torta volt.
Mindhárman nevettek.
Később, amikor az étterem megtelt, Alvaro körülnézett a teremben.
Nem volt fényűzőbb, mint hat hónappal korábban. A lámpák ugyanazok voltak. Az asztalokat továbbra is fehér terítők borították. Sőt, az étlapon is több fogás volt.
De a légkör más volt.
Egy pincér türelmesen kisegített egy idős házaspárt. Egy család két előételt osztott meg anélkül, hogy bárki is sürgette volna őket, hogy rendeljenek még. A hátsó asztalnál három diák ünnepelte születésnapját egyetlen üveg borral és egy desszertbe tűzött gyertyával.
Marta senkit sem megalázva vezette a szolgálatot.
Lucia kiitta a limonádéját, és felemelte a poharát.
-Apu.
-Hogy?
– Pohárköszöntőt szeretnék csinálni.
Álvaro felemelte az övét.
-Mert?
A lány a festékfoltos ruhájú család felé nézett.
– Mert senkinek sem kell tulajdonosnak lennie ahhoz, hogy leülhessen.
Álvaro mozdulatlan maradt.
Egy pillanatra meglátott benne valamit Irene-ből, ugyanúgy, ahogy egy egyszerű igazságot kimond anélkül, hogy kiszínezte volna.
Gyengéden a lánya poharához koppintotta a poharát.
-Azért.
Kívül Madrid tovább haladt előre a maga zajával, sietségével és nézeteltéréseivel.
Bruma belsejében, hosszú idő óta először, nem az volt a legjobb asztal, amelyik a legtöbbet költötte.
Olyan volt, ahol senkinek sem kellett bizonyítania, hogy megérdemli a helyét.
