Álvaro a testvérére nézett.

– Tudtál erről?

Máté tagadta.

– Csak azokat a nyugtákat és meghatalmazásokat írtam alá, amiket Rafael hozott nekem. Azt mondta, hogy ezek ingatlanadók, javítások és apám adósságainak kifizetésére szolgálnak.

Rafael fáradtan elmosolyodott.

– Milyen könnyű a hálát vádaskodássá változtatni, amikor megjelenik a gazdag testvér.

Álvaro már éppen rá akart vetődni, de Lucía közbelépett.

– Ne adj neki kiutat. Ha megütöd, holnap ő lesz az áldozat.

Ez a mondat megállította.

Órákkal később Álvaro elvitte a mappát Daniela Ríosnak, egy pueblai ügyvédnek, aki hagyatéki ügyekre szakosodott. Daniela átnézte az aláírásokat, bankszámlakivonatokat és meghatalmazásokat, amelyeket Álvaro távozás előtt adott.

„Valami komoly dolog van itt” – mondta. „A meghatalmazásod vagyonkezelési cselekményekre jogosított fel, nem pedig vagyon eladására, jelzáloggal való elidegenítésére vagy ingyenes elidegenítésére. És ezt a kölcsönt egy Inmuebles Salcedo del Centro nevű céghez kapcsolódó számlára utalták.”

– Rafaeltől?

—A fiadtól, aki 3 hónappal a távozásod után regisztrált.

Lúcia lehunyta a szemét.

– Ezért kezdte el mondogatni, hogy a ház tele van adóssággal.

Daniela bankszámlakivonatokat és másolatokat kért a nyilvános nyilvántartásból. A kezdeti dokumentumok áttekintése során hét átutalást talált négy év alatt, összesen több mint 3 200 000 pesót. A pénz egy része két olyan ingatlan bérleti díjából származott, amelyek Álvaro szüleihez tartoztak.

– Míg Lucía a holmijait árulta, hogy kifizethesse a szolgáltatásait – mormolta Álvaro.

Máté eltakarta az arcát.

– Átadnám a megérkezett borítékokat.

Álvaro felé fordult.

– Melyik borítékokat?

– A tiéd. És Luciáé.

A csend kegyetlen volt.

Mateo elmagyarázta, hogy Rafael kezdetben azt mondta neki, hogy Álvarónak a vállalkozására kell koncentrálnia, és hogy Lucía elterelheti a figyelmét a problémáival. Később azzal fenyegetőzött, hogy kirúgja a kisvállalkozásból, ahol dolgozott, és feljelenti állítólagos pénzhiány miatt.

– 22 éves voltam. Féltem, hogy elveszítem az állásomat.

– És a félelmed miatt 8 évet vesztettünk – válaszolta Lucía.

Mateo nem próbálta megvédeni magát.

-Igen.

Ez az őszinteség rosszabb volt, mint egy kifogás.

Azon az éjszakán Carmennek eszébe jutott valami. Álvaro édesanyja, Isabel, halála előtt egy ládát tartott a szekrény mögött. Mindig azt mondta, hogy abban vannak „azok a papírok, amiket senkinek sem szabad megérintenie”.

Visszatértek a kúriába. Isabel szobájában megtalálták a porral borított ládát. Benne okiratok, nyugták, levelek másolatai, fényképek és egy boríték volt Álvaro nevével.

A kézírás illett az esküvői fotó mögötti mondathoz.

Álvaro felbontotta a levelet.

Isabel ezt írta: „Ha Álvaro visszatér, tudnia kell, hogy Rafael túlságosan ragaszkodik ahhoz, ami nem az övé. Nem bízom benne, hogy elmondja a teljes igazságot.”

De volt még valami.

A levél alatt egy jegyzetfüzet jelent meg dátumokkal, összegekkel és nevekkel. Isabel feljegyezte a Rafael által teljesítendő befizetéseket, és többet is egyetlen szóval jelölt meg: „hiányzik”.

Daniela minden egyes levelet lefényképezett.

– Ez lehetővé teszi a pénz újjáépítését.

Lucía ezután egy kis, szalaggal átkötött csomagot talált. Tizenegy levelet tartalmazott. Mindegyik Álvarónak volt címezve. Mindegyik tőle jött.

– Ezeket küldtem – suttogta.

Álvaro elvette az elsőt. A bélyeget soha nem bélyegezték le.

– Soha nem hagyták el ezt a házat.

Mateo sírni kezdett.

– Rafael megparancsolta, hogy tartsam meg őket. Aztán elrejtette őket itt, amikor anyád gyanakodni kezdett.

Álvaro azt hitte, ennél rosszabbat nem hallhat.

Tévedett.

A láda alján Daniela Isabel korábbi végrendeletének hitelesített másolatát és egy nemrégiben hitelesített elismervényt talált. Mindkettő ugyanazt az ingatlant említette. Az elismervényen egy kézzel írott megjegyzés állt: „Eredeti átadva R. Salcedo részére.”

„Mit jelent ez?” – kérdezte Álvaro.

Daniela újonnan talált komolysággal nézett rá.

– Talán Rafael nem csak sikkasztott. Lehet, hogy megpróbálta megváltoztatni anyád örökségét.

Máté elsápadt.

– Tudom, hol van az eredeti.

Mindenki ránézett.

– Rafael széfben tartja. Egyszer én is vele voltam.

– Melyik bank?

Mateo mély levegőt vett.

– Ugyanabban a bankban, ahová a házra befizette a pénzt.

Aztán hozzátett valamit, amitől Lucia lefagyott:

–A doboz Rafael nevére szól… és valaki máséra.

-Kinek?

Mateo felnézett rá.

– Luciától.

Lucia hátrébb lépett.

– Ez lehetetlen. Soha nem volt széfem.

Daniela nyugalmat kért, majd ismét ellenőrizte a közjegyző által hitelesített nyugtát. Az egyik sarokban egy azonosító szám volt, amely megegyezett Lucía személyi igazolványának egy régi másolatával, amelyet a házban a papírok között őriztek.

„Ha az Ön dokumentumait használták a felnyitáshoz” – mondta az ügyvéd –, „akkor valaki kiadhatta magát az Ön személyazonosságának, vagy meghamisíthatta a beleegyezését.”

Álvaro végignézett az üres folyosón. Don Rafael már nem volt a házban.

És most először értették meg, hogy pontosan tudja, mit keresnek.

3. RÉSZ
Daniela nem engedte, hogy bárki is a bankba rohanjon, vagy egyedül szembeszálljon Rafaellel. Másnap reggel benyújtotta a dokumentációt az ügyészséghez, és kérte, hogy őrizzék meg az Inmuebles Salcedo del Centro számláival, széfjével és működésével kapcsolatos iratokat. Kérte továbbá az aláírások és a nyilvános nyilvántartásból származó hitelesített másolatok igazságügyi szakértői vizsgálatát.

Álvarónak hat napon át azt kellett tennie, amiben a legrosszabbat tette: várnia.

Lucía folytatta a munkáját. Nem volt hajlandó szállodába költözni, és nem engedte, hogy Álvaro kifizesse az adósságait.