Minden hölgy megpróbálta lenyűgözni a herceget; azonban csak az egyik kérdezte: „Fáradt?”

Mire az első vacsora második fogásait felszolgálták a Peñablanca haciendában, Don Sebastián de la Vega már több kérdésre válaszolt, mint amennyit elbírt.

1803 őszén jártunk Új-Spanyolországban. Negyven gyertya fényében a hosszú asztal pueblai porcelánnal, kristálypoharakkal és ezüst evőeszközökkel csillogott. Hét előkelő családból származó fiatal nőt hívtak meg, hogy egy hetet töltsenek a haciendában. Mindannyian tudták Doña Elena, Peñablanca özvegy márkinőjének valódi szándékát: feleséget találni egyetlen fiának.

Sebastián 36 éves volt, jelentős vagyonnal rendelkezett, és nem sietett a házassággal. Nagybátyja nemrégiben bekövetkezett halála azonban három birtokért, két bányáért és közel 200 családért tette felelőssé. Édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy szüksége van egy olyan partnerre, aki képes eltartani a háztartást, ha betegség vagy lázadás kényszerítené távozásra.

Doña Leonor Castañeda tudni akarta, hogy mely hónapokat szeretné a fővárosban tölteni. Beatriz Figueroa megkérdezte, hogy újra megnyitná-e a báltermet. Egy másik fiatal nő olyan lelkesedéssel dicsérte a Peñablanca-kápolnát, hogy Sebastián gyanította, hogy valamilyen évkönyvből kívülről tanulta a leírását.

Mosolygott, amikor az udvariasság megkívánta.

Az anyja az asztal közepére ültette, ahonnan lehetetlen volt elmenekülnie.

A vonal másik végén Clara Villaseñor állt. Sebastián csak azért vette észre, mert úgy tűnt, ő az egyetlen, aki semmi erőfeszítést nem tett a figyelmének felkeltésére.

Halványkék ruhát viselt, elegánsat, de mindenféle túlzott díszítést. Többet figyelt, mint beszélt, és nem próbálta meg a beszélgetést a lakbérek, az utazás vagy Peñablanca jövője felé terelni.

Doña Leonor Sebastián felé hajolt.

– Nem gondolja, márki, hogy egy ilyen szép ház megérdemelne nagy ünnepségeket?

„Megérdemli, hogy a lakosoknak ne kelljen minden alkalommal ünnepelniük, amikor tükörbe néznek” – válaszolta.

Leonor nevetett, meggyőződve arról, hogy ez bók volt.

A másik végéről Clara lesütötte a tekintetét, hogy elrejtse a mosolyát.

Sebastian észrevette.

A kérdések desszertig folytatódtak. Senki sem tűnt érdeklődőnek a válasz iránt néhány másodpercnél tovább, mielőtt felkészült volna a következő lehetőségre, hogy bemutassa eleganciáját, intelligenciáját vagy erényét.

Sebastian alig ízlelte meg a dulce de leche-t. Két ujját a halántékához emelte, de visszahúzta a kezét, amikor rájött, hogy anyja figyeli.

Aztán Klára megszólalt.

– Márki úr.

Az asztal elcsendesedett. A nő most szólt hozzá először.

– Igen, Villaseñor kisasszony?

Klára habozott, mintha meg akarná változtatni a véleményét.

Fáradt vagy?

Sebastian meglepetten nézett rá.

Doña Leonor felvonta a szemöldökét. Beatriz letette a kanalát a tányérra.

– Miért kérdezed?

– Mert mindenki tudni akarja, mit gondolsz valamiről, de senki sem kérdezte meg, hogy van-e még erőd gondolkodni.

Sebastian egy pillanatra mindenki másról megfeledkezett. Aztán őszinte nevetésben tört ki, olyan váratlanul, hogy még a szolgák is egymásra néztek.

– Kimerültem – vallotta be.

– Akkor elnézést kérek, hogy még egy kérdést feltettem.

– Ez volt az első, amire örömmel válaszoltam.

Clara nem élt a lehetőséggel, hogy elcsábítsa. Nyugodtan visszatért a desszertjéhez.

Ez jobban felkeltette az érdeklődését, mint a lány kérdése.

Vacsora után Sebastián a könyvtárban találta. Clara egy könyvet tartott a kezében egy nyitott ablaknál. Kint a szél susogta a paprikafákat, és a frissen öntözött mezők nedves illatát hozta a házba.

– Eltűntél – mondta.

– Te is.

– Itt lakom. Van egy előnyöm.

— Tisztességtelen előny.

Sebastian egy asztalnak támaszkodott.

– Ennyire nyilvánvaló volt a fáradtságom?

– Számomra igen.

-Mert?

Klára becsukta a könyvet.

– Mert a többi hölgy téged nézett, hogy észreveszed-e őket. Én pedig figyeltem, mi történik veled.

Rájött, hogyan hangzottak a szavai, és elpirult.

– Nem akartam azt mondani…

– Kár érte – felelte. – Tetszett, ahogy hangzott.

Clara elfojtott egy nevetést.

– Tudja, miért hívták meg, ugye?

– Anyám egész úton erre emlékeztetett.

– Azonban úgy tűnik, kerül engem.

– Gondoltam, észreveszed, ha túlzásba esem.

–Észrevettem volna.

– Különben sem számítottam rá, hogy engem fog választani.

Nem volt hamis szerénység a hangjában.

-Miért ne?

„Nem vagyok a leggazdagabb, és a legjobb kapcsolatokkal sem rendelkezem. A családomnak van egy tisztességes háza és egyre terméketlenebb földje. Senki sem nevezne engem a leendő márkinőnek.”

– Ez csalódást okoz?

„Nem azért jöttem ide, hogy megváltoztassam az életemet, mert egy férfi vacsora közben rám nézett, és azt gondolta, hogy elég jó vagyok. Ha valaha valaki engem választ, remélem, jobb oka lesz.”

Azon az éjszakán Sebastiannak sokáig tartott, mire elaludt.

A következő napokban olyan gyakran kereste Clara társaságát, hogy hamarosan lehetetlenné vált leplezni. Sétáltak a narancsligetekben, könyvekről beszélgettek, és ellovagoltak egy gáthoz, amelyet Sebastián nagyapja épített.

Clara nem félt a csendtől. És nem színlelt lelkesedést sem, amikor valami unalmas dologról beszélt.

Egyik reggel megálltak a Peñablanca homlokzata előtt.

– Mit változtatnál ezen a birtokon? – kérdezte Sebastián.

– Ez egy teszt?

-Nem.

Clara tanulmányozta a kőbánya erkélyeit, az oszlopokat és a faragott ablakokat.

— A székek.

– A székek?

– Van egy házad, amiben 80 szoba van, és én a székekkel kezdeném.

– Gyönyörűek és rettenetesen kényelmetlenek. Szerintem ez túl drága kombináció.

Sebastian ismét nevetett.

Attól a pillanattól kezdve megértette, hogy nem egy márkinőként viselkedő nőre vágyik. Olyasvalakire, akivel abbahagyhatja a márki viselkedést.