Minden hölgy a herceget akarta lenyűgözni; egyetlen lány azonban csak ennyit kérdezett: „Fáradt ön?”

A köztük növekvő bizalom nem maradt észrevétlen.

Egyik délután, miközben Clara a galériában olvasott, Leonor Castañeda odalépett.

– Nagyon intelligens vagy.

– Sosem tudom, hogy bóknak számít-e, amikor valaki így mondja.

–Sikerült kitűnnie a tömegből azzal, hogy úgy tesz, mintha nem érdekli a márki. Kerüli, ellentmond neki, és soha nem tűnik lenyűgözve. Ez egy tökéletes stratégia.

Klára becsukta a könyvet.

– Nem színlelem.

-Természetesen.

– Talán nem is az a baj, hogy én közömbösen viselkedem. Talán a többiek csodálattal viselkednek.

Leonor elvesztette a mosolyát.

Ugyanazon az estén Doña Elena megkérte a vendégeket, hogy magyarázzák el, mivel járulhatnak hozzá egy házassághoz. Néhányan gyerekekről, kapcsolatokról, pénzről és engedelmességről beszéltek. Amikor Clara került a sor, így válaszolt:

– Béke, ha szerencsém van. Szinte mindenki alábecsüli, milyen nehéz békességet felajánlani anélkül, hogy hallgatásba fordulna.

Sebastian emlékezett az első vacsorájukra. Megértette, hogy Clara nem az életében a leghangosabb hang akart lenni. Egy olyan helyet ajánlott neki, ahol nem kell fellépnie.

Később kimentek a teraszra.

„Mit akarsz egy házasságtól?” – kérdezte Clara.

– Tudom, mit nem akarok.

– Ez mindig könnyebb.

– Nem akarok egy olyan feleséget, aki minden reggel azzal ébred, hogy azon tűnődik, vajon úgy viselkedik-e, mint egy márkinő.

– És mit akar ő?

Sebastian ránézett.

– Valaki, akivel csendben lehetek.

Klára elmosolyodott.

– Akkor kevésbé fontossá kell válnia. A fontos emberek ritkán tudnak békében csendben maradni.

Sebastian arra gondolt, hogy megcsókolja. Nem tette.

– Voltál már eljegyezve?

Klára mosolya eltűnt.

– Igen. A megfelelő emberrel.

-Mi történt?

„Apám szinte az összes jövedelmünket elvesztette. A vőlegényem három héttel később elment. Úgy tűnik, a szerelme attól függött, hogy a földjeink elegendő búzát teremnek-e.”

– Szerette őt?

– Azt hittem. Most már tudom, hogy szerettem a kiválasztottság érzésének biztonságát.

-És most?

Clara a korlátra tette a kezét.

– Most azt kell tudnom, hogy egy férfi engem szeret, vagy a rólam alkotott kényelmes képzetet.

Sebastian rájött, hogy Clarára már nem gondolhat puszta érdekességként. Kezdett beleszeretni.

A pletykák másnap reggel kezdődtek.

Leonor megjegyezte, hogy a közöny a becsvágy legkifinomultabb formája. Más hölgyek is egyetértettek ezzel a véleménnyel. Emlékeztek arra, hogy a Villaseñor család nehéz időket élt át, és hogy Clarának több oka volt, mint bárki másnak, hogy megnyerje a márkit.

Sebastian olyan emberek között élt, akik vágytak a pénzére vagy a befolyására. Tudta, hogyan ismerje fel a nyilvánvaló becsvágyat. Claráé soha nem volt az.

Pontosan ezért kezdett azon tűnődni, hogy vajon az egészet előre kitervelték-e.

A gondolat zavarba hozta, de nem tudott szabadulni tőle.

Abbahagyta a keresését. Vacsora alatt megengedte Leonornak, hogy leüljön mellé, és hidegen reagált, amikor Clara megpróbált beszélni vele.

Megértette a változást, bár nem kérdezte meg az okát.

Két nappal később Sebastian elhaladt a varrószoba mellett, és meghallotta Doña Mercedes, Clara anyjának a hangját.

– Lehet, hogy soha többé nem lesz ilyen lehetőséged.

– Akkor nem akarom a lehetőséget – válaszolta Clara.

– Apád elveszítheti a házat. Sebastian címe rendezné az adósságainkat.

– Nem azért megyek hozzá feleségül, hogy megmentsek néhány falat.

Sebastian csak egy részét hallotta. Mielőtt Clara hozzátette volna, elment:

–Kezdem megszeretni. Ezért nem hagyom, hogy a családunk szükségletei az érzéseimet alkudozási eszközzé alakítsák.

Azon az estén zene és tánc volt. Az ünnepség közepén Doña Elena felfedezte, hogy eltűnt egy smaragdbross, egy ékszer, amit a nagyanyjától örökölt.

A szolgák bezárták az ajtókat. Senki sem hagyhatta el a termet.

Egy órával később a bross megjelent Clara táskájában.

Doña Mercedes majdnem elájult. Leonor rémületet színlelt. Clara mozdulatlan maradt, miközben minden szem rá szegeződött.

„Nem én tettem oda” – mondta.

Sebastian elvette az ékszert. Hinni akart neki, de a délután hallott szavak visszatértek az emlékezetébe: a lehetőség, az adósságok, a cím.

– Clara – kérdezte –, a családodnak pénzre van szüksége?

Elsápadt.

– Mi köze ennek a brosshoz?

– Válaszolj nekem.

– Igen. De én nem vagyok tolvaj.

– Nem mondtam, hogy az volt.

– Ezt nem kellett volna mondanom.

Doña Elena közbe akart szólni, de Clara Sebastián felé fordult.

– Nézz rám, és mondd meg, szerinted én loptam-e el azt az ékszert.

Egy túl hosszúnak tűnő másodpercig csendben maradt.

Clara szeme megtelt könnyel, bár nem hagyta, hogy kicsorduljanak.

– Az első este megkérdeztem, hogy fáradt-e, mert láttam, hogy egy férfit emberek vesznek körül, akik akarnak tőle valamit. Soha nem gondoltam volna, hogy végül úgy fog rám tekinteni, mint egy közülük.

– Csak próbálom megérteni.

– Nem. Megpróbálja megvédeni magát, függetlenül attól, hogy kit bánt.

Clara hajnal előtt elhagyta Peñablancát.

Hagyott egy üzenetet Sebastian asztalán.

„Remélem, talál valakit, akivel nem kell színészkednie. Reméltem, hogy találok egy férfit, aki előbb kérdéseket tesz fel, mint elítél.”

Délben Nicolás Luján, a kincstár titkára, beszélni kért a márkival. A brosst és a nagyítót vitte magával.

– Ezek a smaragdok üvegből vannak – mondta.

Az igazi kincs röviddel ezután bukkant fel egy, a kápolna orgonája mögött elrejtett erszényben. Bent egy Leonor Castañeda monogramjával hímzett zsebkendőt találtak.