Doña Elenával szembesítve Leonor bevallotta. Megparancsolta a szobalányának, hogy tegye a műékszert Clara erszényébe. Azt tervezte, hogy „felfedezi” az igazi ékszert, és megmentőként adja ki magát, de a félelem arra késztette, hogy elrejtse.

Sebastian nem megkönnyebbülést érzett, hanem szégyent.

Bizonyítékra volt szüksége ahhoz, hogy megadja Clarának azt a bizalmat, amit a lány kéretlenül ajánlott neki.

Leonor és családja még aznap délután elhagyta a birtokot.

Sebastian követni akarta Clarát, de megállt. Megértette, hogy nem jelenhet meg csak egy hintóval, egy címmel és egy magyarázattal, arra számítva, hogy minden a helyére kerül.

Először neki írt.

Nem hibáztatta Leonort vagy a pletykákat. Beismerte, hogy az óvatosságot bizalmatlansággá változtatta, és hogy a kihasználástól való félelme ürügyet adott neki egy ártatlan nő megítélésére.

Klára nem válaszolt.

Egy héttel később egy sáros lovas érkezett Peñablancába. Híreket hozott a Villaseñor tanyáról. Az esőzések miatt a folyó kiáradt. A híd leszakadt, az istállók víz alá kerültek, és több család is a folyóparton rekedt.

Sebastian 20 emberrel, szekerekkel, kötelekkel és élelemmel lovagolt oda.

Clarát derékig érő vízben találta, amint éppen a mezőgazdasági munkások gyermekeit segített kimenteni. Nem jelmezt viselt, hanem sáros szoknyát, a haját pedig sállal fogta hátra.

„Mit csinálsz itt?” – kérdezte a lány.

– Amit már a legelején tennem kellett volna: megkérdeznem, miben segíthetek.

Clara vissza akart utasítani, de egy hangos csattanás félbeszakította a beszélgetést. A malom egy része letört. Egy gerenda a gyaloghídnak csapódott, és egy gyerek a patak túlsó partján rekedt.

Sebastian fogott egy kötelet.

– Ne menj át! – kiáltotta Clara. – Lesüllyedt a fenék.

– Nem hagyhatjuk őt magára.

„Van egy másik ösvény a fűzfák mögött. Bízz bennem.”

Sebastián egész életében az volt, aki parancsokat adott. Ezúttal ő adta át a kötelet Clarának.

– Mondd meg, mit kellene tennem.

Megszervezte a munkásokat. Két férfi körbevette a fűzfákat, mások egy szekeret biztosítottak egy mesquite fának, Sebastian pedig előrelépett, derekánál fogva. Éppen akkor ért oda a fiúhoz, amikor a malomfal teljesen összeomlott.

Az áramlat elsodorta őket.

Clara addig tartotta a kötelet, amíg a keze vérezni nem kezdett. Mindenki egyszerre húzta, és sikerült kihúzniuk Sebastiánt a mellkasához kapaszkodva a kisfiúval.

A gyermek életben volt.

Sebastian a sárba köhögött. Clara térdre esett mellette, és megütötte a vállát.

– Akár meg is halhatott volna!

– De én megbíztam benned.

– Ez nem teszi őt halhatatlanná.

Gyengén nevetett.

– Nem. Csak egy kicsit kevésbé ostoba.

Clara próbált higgadt maradni, de végül sírva fakadt. Sebastián nem próbálta megölelni. Ott állt, zihálva, miközben Clara kiadta magából a Peñablanca óta magában tartott félelmet és haragot.

Három napig dolgoztak együtt. Sebastian egy pajtában aludt, kukoricát osztott szét, és segített a csatorna javításában. Soha nem említette a házasságot.

Aztán felfedezte az igazságot a Villaseñor család adósságairól.

Don Esteban, Clara apja, nem vesztette el a pénzét szerencsejátékon, ahogy azt a pletykák állították. Egy járvány idején gyógyszereket vett, és elengedte 30 család lakbérét. Hogy megakadályozza a munkások kilakoltatását, jelzáloggal terhelte meg a saját házát.

Clara eladta anyja ékszereit, és visszautasított két kényelmes ajánlatot, hogy ne adja át a földet olyan embereknek, akik kilakoltatnák a parasztokat.

– Elmondhatta volna – mondta Sebastian.

– Azt hittem volna, együttérzést keres.

– Valószínűleg. Az akkori férfi még a kedvességet is gyanúsnak találta.

Klára figyelte őt.

– És milyen ember ő most?

– Megpróbálja megtanulni, hogyan kell kérdéseket feltenni.

Peñablanca megvásárolta az adósságot, de Sebastián készíttetett egy szerződést, amely lehetővé tette a Villaseñor család számára, hogy a termés ésszerű részével fizesse ki azt. Clara elolvasta az összes záradékot.

– Nem fogadok el alamizsnát.

– Nem ajánlom fel neki. Ez egy kölcsönösen előnyös megállapodás mindkét birtok számára.

– Túl alacsony a kamat.

– Akkor tekintsd jutalomnak a márki életének megmentéséért. Mi, nedves márkinők, nagyon drágák vagyunk.

Clara most nevetett először, mióta elment.

Nem bocsátott meg neki azonnal.

Sebastian két héttel később visszatért, majd újra. Voltak olyan látogatások, amelyek egy délutánig tartottak, mások alig egy óráig. Jelöltek, pletykák vagy bámészkodók nélkül tanulták meg igazán megismerni egymást.

Clara rájött, hogy Sebastián utált korán kelni, elolvasta a regények végét, mielőtt elkezdte volna őket, és esőben lovagolt, mert a víz lehetővé tette számára, hogy sárban térjen vissza anélkül, hogy bárki is kritizálni merte volna.

Felfedezte, hogy Clara énekelt, miközben számlákat nézett, félt a villámtól, és minden fontos helyről eltitkolta a köveket az életében.

Hat hónap telt el.

Egyik délután Sebastián megtalálta a Villaseñor gyümölcsösében. Átadott neki egy összehajtott képeslapot.

Klára kinyitotta. Csak egy kérdés volt benne:

„Fáradt vagy?”

– Sok – felelte a nő.

– Akkor rövid leszek.

Sebastian elővett egy gyűrűt, de még nem térdelt le.

„Nem azért jöttem, hogy téged válasszalak, Clara. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, vajon mindazok után, amik történtek, úgy gondolod-e, hogy engem választhatnál.”

Klára hallgatott.

– És mi van, ha nemet mondok?

–Visszatérek Peñablancába, teljesítem a szerződésünket, és soha nem fogom az érzéseimet arra használni, hogy megbüntessem.

– Mi van, ha azt mondom, hogy több időre van szükségem?

– Majd várok.