– Mi van, ha igent mondok?
Sebastian mély lélegzetet vett.
– Életem hátralévő részét azzal fogom tölteni, hogy megpróbáljam kiérdemelni.
Clara néhány másodpercig nézte. Aztán kinyújtotta a kezét.
– Akkor térdelhet le, márki. Nem ígérhetem, hogy száraz lesz a föld.
1804 tavaszán házasodtak össze a Villaseñor család kis kápolnájában. Nemesek, bányászok, parasztok és az árvíz során kimentett gyermekek vettek részt rajta.
Doña Elena átadta Clarának a smaragdbrosst.
– Inkább nem hordanám – mondta.
Az özvegy márkinő bólintott.
– Értem.
Klára eladta az ékszert, és a pénzből egy kőhidat és egy iskolát épített a folyó partján. A bejárat fölé egy feliratot helyeztek el:
„A bizalomnak is kell egy alap.”
Amikor Clara Peñablancába költözött, nem a portrékat vagy a függönyöket cserélte ki. Elsőként az étkezőszékeket cserélte ki.
Évekkel később, egy különösen hosszú vacsora alatt Sebastian odahajolt hozzá.
Fáradt vagy?
Clara a két gyermekére nézett, Doña Elenára, aki egy történetet mesélt, és Don Estebanra, aki az aratásról beszélgetett az adminisztrátorokkal.
– Igen – felelte. – De ezúttal elfáradtam ott, ahol lenni szeretnék.
Az asztal alatt Sebastian megfogta a kezét.
Nem tökéletes házasságot építettek. Valami nehezebbet: egy olyan otthont, ahol hibázhatnak, bocsánatot kérhetnek, és miután megtudták az egész igazságot, újra választhatják egymást.
