Minden reggel teára hívta az istállófiút, amíg meg nem jelent új hercegként.
A semmibe kerülő kedvességet gyakran hamar elfelejtjük. Az igazi kedvesség az, amikor hajnal előtt átsétálunk egy fagyos udvaron, hogy egy csésze teát vigyünk egy olyan embernek, akinek semmije sincs, és aki úgy tűnik, soha nem lesz képes viszonozni a szívességet.
Emilia Cortés két hónapon át minden reggel átkelt a Santa Lucía hacienda udvarán, rongyokba csavart teáskannával a kezében. Nem is sejtette, hogy ez az istállófiú, sáros kabátban, birtokolja a házat, ahol lakik, a hegyekig nyúló földeket és azokat az okmányokat, amelyek képesek tönkretenni azt a családot, amely megalázta őt.
Amikor az idegen tiszta, egyenes lábbal és feketében megjelent a főlépcső tetején, mindenki rájött, hogy hibát követett el.
Addigra már túl késő volt.
Emilia 21 éves volt. Csizmája elszakadt, szürke ruháját annyiszor foltozták, hogy szinte semmi eredeti anyaga nem maradt meg, és a kimerültségtől örökre karikák éktelenkedtek a szeme alatt.
Azonban nem mindig volt szolgálólány.
Kilencévesen érkezett Santa Lucíába, miután egy járvány áldozatául esett szüleinek. Korábbi tulajdonosa, Don Baltasar de la Vega, Monteoscuro márkija és apja keresztapja gyámoltjává fogadta.
Don Baltasar fehér szemöldökű, rekedtes hangú és nagylelkű férfi volt. Megtanította Emiliát lovagolni, dokumentumokat olvasni és elszámolásokat átnézni. Téli estéken megengedte neki, hogy leüljön az irodájába, és megbeszélje vele a búza árát, a gazdaság költségeit és a munkások szükségleteit.
„Jobban értesz a számokhoz, mint a menedzsereim fele” – mondta neki.
Emilia abban a hitben nőtt fel, hogy Santa Lucía mindig az otthona lesz.
De négy hónappal ezelőtt Don Baltasar álmában halt meg.
Mivel nem voltak gyermekei, a cím és a vagyon egy távoli unokaöccsére, Gabriel de la Vega-ra szállt, egy katonára, aki már 10 éve külföldön volt. Senki sem tudta, mikor tér vissza, vagy milyen ember lesz.
Amíg keresték, az adminisztráció Doña Honorata Villaseñor, a márki elhunyt feleségének unokatestvére kezében maradt.
Doña Honorata lányai, Carlota és Olivia, valamint egy hegynyi csomag kíséretében érkezett. Elbocsátotta a legrégebben szolgáló alkalmazottakat, saját embereit helyezte fontos pozíciókba, és elfoglalta a legjobb szobákat.
Egy hónappal később közölte Emiliával, hogy Don Baltasar jótékonysági programja véget ért.
„Nincs vagyonod, nincs fontos vezetékneved, és nincs jogod ehhez a házhoz” – mondta neki. „Ha enni akarsz, meg kell keresned.”
Így a márki egykori pártfogoltja padlósúrolással, szénhordással és kéménytisztítással kötött ki.
Doña Honorata „a tartózkodásának kifizetésének” nevezte. Emilia tudta, hogy ez egy terv, hogy megszabaduljanak tőle. Amikor az új tulajdonos megérkezett, senkinek sem kellett csodálkoznia, hogy a Don Baltasar által felnevelt lány miért visel szobalánykötényt.
A megaláztatás közepette megjelent Gábriel.
Gyalog érkezett, hátizsákkal a vállán, és megkérdezte, hogy szükségük van-e istállóápolóra. Egy sebhely húzódott a bal halántékától az állkapcsáig, és az egyik lábát kissé húzta. Magas, visszafogott volt, és jobban érezte magát lovak, mint emberek között.
Azt mondta, hogy egyszerűen csak Gábrielnek hívják.
A vezető azért alkalmazta, mert több munkást elbocsátottak, és senki sem akart az istálló hideg padlásán aludni.
Emilia egy kora reggel találkozott vele. A nő azért menekült oda, hogy elkerülje a megrovást, és ott találta egy vödör tetején ülve, amint latin verseket olvasott.
„Egész nap az ajtóban tervezel maradni?” – kérdezte. „Beengeded a hideget.”
Emilia meglepődött, hogy egy lovászfiú egy olyan könyvet olvas, amit sok gazdag férfi nem értett volna meg. Nem kérdezett semmit. Másnap teát vitt neki bocsánatkérésképpen.
Másnap reggel újra megtette.
Hamarosan szokássá vált. Csak egy ónpoharuk volt, így felváltva ittak, miközben a lovak körülöttük fújtattak.
– Elkéstél – mondta Gabriel. – A gesztenyebarna kanca már régóta panaszkodik.
– Az a kanca mindenre panaszkodik. Valószínűleg tőled tanulta.
Halk, rekedtes nevetéssel válaszolt, mintha évek óta nem használta volna.
Azokon a reggeleken Emilia mesélt neki a szüleiről, Don Baltasarról, és arról, hogy Doña Honorata szándékában állt egy beteg nővérhez küldeni Querétaróba.
– Azt mondja, a hölgy társa leszek – magyarázta –, de már három lány megszökött abból a házból. Fizetés nélküli szolgálót csinálnak belőlem.
Gábriel letette a csészét a földre.
– Megtagadhatnád.
– A visszautasítás pénzbe kerül. Csak 4 érmém van, és néhány ruhám, ami már nem jó rám.
– Mikorra tervezik elküldeni?
– Az új márki fogadása után. Doña Honorata nem akarja, hogy itt lásson. Talán azon tűnődik, miért tisztítja Don Baltasar pártfogoltja a kéményeit.
Gábriel hosszan bámult rá.
– Ne szállj fel abba a kocsiba!
-Hogy?
– Várj a fogadás végéig. Bármilyen furcsának is tűnik, ami történik, várj.
Emilia nem értette, de annyi bizonyosság volt a hangjában, hogy végül elfogadta.
A márki érkezése őrületet keltett Santa Lucíában. Doña Honorata borokat, virágokat, terítőket és új ruhákat vásárolt lányainak, annak ellenére, hogy azt állította, a birtok gazdasági válságban van.
Carlota, a legidősebb, órákon át gyakorolta a pukedlizést. Gyönyörű volt, de szépségét tőrként használta. Oliviában kevesebb báj és sokkal több kegyetlenség volt.
– Mama azt mondja, az új márki sebesülten tért vissza a háborúból – mondta Carlota Emiliának, miközben az étkezőasztalt pucolta. – Sánta, az arca eltorzult, és valószínűleg elviselhetetlen. De földje, bányái és címe van. Hozzá fogok menni feleségül, és megpróbálok nem sokat nézni rá.
