Emilia abbahagyta a rongy lengetését.

Egy sérült láb. Egy sebhely az arcán. Egy művelt férfi, aki latinul olvasott.

Gabrielre gondolt, de elhessegette az ötletet. A nemesek nem aludtak istállóban, és nem teáztak a szolgákkal.

Másnap Gabriel váratlan kérdést tett fel neki.

– Don Baltasar megengedte, hogy átnézd a számlákat?

– Igen. Néha olyan hibákat talált, amelyeket az alkalmazottai nem láttak.

„Akkor talán tud segíteni. Valami nincs rendben Santa Lucíában. Jó volt a termés, és a bérleti díjak emelkedtek, de a munkások kevesebb élelmet kapnak, és a házat kölcsönökből tartják fenn. Doña Honorata eközben selymet és külföldi bort vásárol.”

Emilia emlékeztette a gazdákat, akik az indokolatlan áremelésekre panaszkodtak. Emlékezett a korábbi adminisztrátorra is, akit azután bocsátottak el, hogy az újat, Don Eusebio Corralt azzal vádolta, hogy manipulálta a könyvelést.

– A számlák az adminisztrátor irodájában vannak zárva – mondta –. Doña Honorata egy második kulcsot is tart.

—Szerezd meg az adatokat a vétel során. Másolj le mindent, amit tudsz.

– Ha megtudják, még aznap éjjel kirúgnak.

-Tudom.

– Miért érdekelne egy mezőgazdasági munkás ennyire egy birtok pénzügyei?

Gábriel halványan elmosolyodott.

– Különösen érdekel, hogy megőrizzük a lovak feje feletti tetőt.

A fogadás estéjén a Santa Lucía 200 gyertya fényében ragyogott. A dér borította úton a régió minden részéről érkeztek hintók. Földbirtokosok, kereskedők, tisztek és előkelő családok érkeztek, hogy üdvözöljék az új márkit.

Doña Honorata szilvaszínű ruhában és Don Baltasar feleségének ékszereivel fogadta a vendégeket, bár azok soha nem voltak az övéi.

Emilia bort szolgált fel, szürke ruhában. Kötényzsebébe rejtette a kulcsot, amit Doña Honorata varródobozából vett el, miközben segített Carlotának öltözni.

7 órakor a komornyik a botjával kopogtatta a padlót.

– Figyelem! Monteoscuro márki mindjárt megjelenik!

Minden szem a lépcső felé fordult.

Emilia megragadta a pillanatot. Letette a tálcáját, végigment egy folyosón, és kinyitotta az adminisztrátor irodáját.

Három nagyméretű könyvet talált.

Holdfénynél olvasott, és érezte, hogy meghűl benne a vér. Voltak ott nem létező munkások, kitalált ingatlanok, eladott, regisztrálatlan faanyag és javításra küldött ezüstdarabok, amelyek soha nem kerültek vissza. Az összegek magánszámlákon kötöttek ki, amelyeket a HV monogram jelölt.

Honorata Villaseñor.

Nem költekezett meggondolatlanul. Santa Lucíát fosztotta ki, és elküldte a pénzt, miközben arra készült, hogy elmeneküljön, amikor a tulajdonos megérkezik.

Emilia neveket, dátumokat és összegeket másolt fel egy papírlapra. Becsukta a könyveit, eltette a kulcsát, és visszaszaladt a tanterembe.

A tömeg eltávolodott a lépcsőtől.

Egy feketébe öltözött férfi lassan ereszkedett le. Óvatosan letette a bal lábát, és egy halvány sebhely húzódott át az arcán.

Emilia elejtette a tálcát.

A poharak összetörtek.

Gábriel volt az.

Az istállóban álló férfi, az ónbögrét tartó társa és a feltételezetten nincstelen szolga Gabriel de la Vega, Monteoscuro márkija volt.

Tekintetével megtalálta, és valami megkönnyebbüléshez hasonló enyhült meg az arcán.

– Te bolond! – kiáltotta Doña Honorata. – Takarodj innen! Azonnal kirúgnak!

– Hagyd békén! – parancsolta Gabriel.

A hangja nem volt hangos, de az egész terem elcsendesedett.

Doña Honorata mélyen meghajolt.

– Elnézést, márki. Az a lány nem fontos. Engedje meg, hogy bemutassam a lányaimat.

– Még be sem mutattak minket egymásnak, és úgy tűnik, már meg is szervezted az esküvőmet.

Honorata mosolya lehervadt.

Gábriel lement az utolsó lépcsőfokon.

–Öt héttel ezelőtt érkeztem. Meg akartam ismerni ezeket a vidékeket, mielőtt mindenki megtudná, ki vagyok. A seregben megtanultam, hogy az igazság akkor derül ki, amikor az emberek azt hiszik, hogy senki sem figyeli őket fontos személyek közül.

Néhány vendég morgolódni kezdett.

„Az istállómban aludtam” – folytatta. „Láttam, hogyan bánt a munkásokkal, hogyan duplázta meg a bérleti díjakat, és hogyan rúgott ki mindenkit, aki kérdéseket tett fel. Azt is felfedeztem, hogy valaki nagy összegeket lopott.”

Don Eusebio Corral diszkréten közeledni kezdett az ajtó felé.

– Állítsd meg azt az embert! – parancsolta Gabriel.

Két őr állta el az útját.

– Ez képtelenség! – kiáltott fel Doña Honorata. – Nincsenek bizonyítékai!

Emilia remegő lábakkal lépett előre. Elővette a papírlapot a ruhájáról, és feltartotta.

– Itt vannak a kitalált földek, a kitalált napszámosok, az eladott faanyag és a hiányzó pénz. Minden kifizetés az ő monogramjával jelölt számlákhoz kapcsolódik.

Doña Honorata rávetette magát, de Gabriel közbelépett.

– Érintsd meg – mondta rémisztő hidegséggel –, és elfelejtem, hogy valaha is rokonként fogadták be ebbe a házba.

A jelenlévő bíró elvette a papírlapot. Don Eusebio, akit megrémített a gondolat, hogy minden felelősséget magára kell vállalnia, bevallotta. Elmondta, hogyan kényszerítette Honorata a könyvek meghamisítására, és hová rejtették a pénzt.

A nőt és lányait pontosan azok a vendégek előtt utasították ki Santa Lucíából, akiket megpróbáltak lenyűgözni.

Órákkal később Gabriel beszélni kért Emiliával Don Baltasar régi irodájában.

Még mindig szobalánynak öltözve lépett be.

„Hazudtál nekem” – mondta.

-Igen.

– Megosztottam veled a félelmeimet. Mondtam, hogy messzire fognak küldeni. Elhitetted velem, hogy ugyanolyan szegény és tehetetlen vagy, mint én.

– Soha nem gúnyolódtam veled.

– Szóval mi voltam én? Csak egy újabb ember, akit megfigyeltél, hogy megismerd a valódi természetét?

Gábriel lesütötte a tekintetét.