Mindenki gombokért árulta az apró malacokat; ő megvette őket, és egy milliomos üzletet épített fel belőlük.

– Azt hittem, rákényszerítelek, hogy abbahagyd, mielőtt mindent elveszítek – vallotta be Mateo.

– Nem védtél meg. Te választottál helyettem.

A teherautó nem maradhatott ott. Jacinta bevitte az állatokat a karámokba, és másnap közvetítést kért. Azt javasolta, hogy 12 hónapig havi bérleti díjat fizessen Ramironak a fele ingatlanért, fedezze a javításokat, és elsőbbséget kapjon a részesedésének megvásárlására egy független értékbecslés alapján. Ha két részletet elmulasztana, kénytelen lenne kiköltözni. Ramiro beleegyezett, mert a tárgyalás sokáig tartana, és Jacintanak szüksége lett volna a pénzre, de egy feltétellel hagyta Ramiro asszonyt:

– Egy éven belül rájössz, hogy a kemény munka nem teszi jóvá a rossz üzletet.

A 42 állat már nem fért bele az ideiglenes rendszerbe. Jacinta megjavította a padlót, itatóvályúkat szerelt fel, és külön járdákat alakított ki, hogy megakadályozza az új csapatok bejutását a lakott területekre. Többet fektetett be, mint amennyit keresett, de tartalékot tartott. Minden este feljegyezte az érkezés dátumát, a súlyt, a takarmányt, az egészségi állapotot, a szállítást és a tartózkodási napokat. Rájött, hogy a döntő tényező nem a vételár, hanem az eladásig elköltött napi költség.

A kiszámított időablakon belül 38-at, utána pedig 4-et adott el. Az állatonkénti profit javult. Mielőtt felhasználta volna, félretette a ciklus megismétléséhez szükséges tőkét, a bérleti díjat és egy tartalékot takarmányra. Mateo látta, hogy beérkezik a fizetés, és azt gondolta, hogy anyjának végre van pénze; amikor felfedezte, hogy valójában mennyi is áll rendelkezésre, megértette, miért nem keverte össze soha az eladásokat a vagyonnal.

Egy közvetítő, Efraín, ezután 60 malacot ajánlott fel neki egy 70 kilométerre fekvő farmról. Jacinta egy kölcsönmérleggel és az állatorvossal érkezett. A tulajdonos nem volt hajlandó megmutatni az egészségügyi dokumentációját, és megsértődött a kérdésein.

– Ezen az áron minden ceremónia nélkül elfogadnám őket.

„Sok mindent elveszíteni kevésbé fáj, mint elveszíteni az üzletet” – válaszolta, mielőtt elment.

Két héttel később 54 dokumentált állatot vásárolt, amelyek súlyváltozásai megmagyarázhatók voltak. Ezúttal a malacok jól fejlődtek; a piac volt a beteg. A kész sertéshús ára három hétig zuhant. Ha megvárta volna a fellendülést, az felemésztette volna azt a kevés profitot is, ami még megmaradt. Jacinta eladott, majdnem nullszaldós lett, és helyet szabadított fel. Ramiro gúnyolódott. Kilenc nappal később az ár ismét csökkent. Nem ünnepelt: új szabályt írt a zöld jegyzetfüzetébe: “A túlélés nem egy jövőbeli árra való fogadás.”

Ettől kezdve a vásárlás előtt az értékesítés módjait kereste. Hentesüzleteket, egy szövetkezetet és két regionális üzemet látogatott meg. Nem lehetetlen mennyiségeket ígérve érkezett. Bemutatta a jó eredményeket, a határidőtől elmaradt állatokat, és azt a ciklust, amelyben alig termelt profitot. Egy vezető pontosan azért kezdett érdeklődni, mert nem titkolta a hibákat, és megkérdezte, hogy tudna-e leszállítani néhány állatot egy adott héten, egységes súllyal. Ez a kérdés megfordította a megközelítését: először meghatározta az értékesítési időszakot; majd kiszámította a súlyt, az időt, a takarmányt, a tartalékokat és a maximális belépési árat.

Mateo, aki egy cég útvonalait koordinálta, elkezdett segíteni anélkül, hogy bocsánatot kért volna. Összehasonlította a szállítási költségeket, és olyan utakat talált, amelyeket össze lehetett vonni. Jacinta elfogadta az adatokat, nem az egyeztetést. Cselekednie kellett.

Amikor a farm elérte a 120 állatot, teljes munkaidős alkalmazottként alkalmazta Joelt. Ragaszkodott hozzá, hogy tételenként rögzítse a takarmányfogyasztást, ne csak a havi összesítést. Joel azt gondolta, hogy ez csak bürokrácia, amíg észre nem vette, hogy az egyik csoport több takarmányt fogyaszt, de kevesebbet nő. Juliánnal együtt felfedezték a rendszertelen itatókat, a karámon belüli versenyt és a nem megfelelő takarmányozást. Ezek apró hibák voltak, amelyek csendben felemészthették a jövedelmezőséget. Mindent kijavítottak, és hat hónapig fenntartották a kapacitást, annak ellenére, hogy minden egyes malac iránti igény érkezett. Jacinta inkább üres karámokat tartott néhány napig, mintsem hogy olyan vásárlással töltse meg őket, ami még egy rossz hétre sem tartana ki.

Később kibéreltek egy szomszédos létesítményt, és szakaszosan bővítették: először 240 férőhelyre, majd 320-ra. A bank kevesebbet kölcsönzött, mint amennyit kértek, így kénytelenek voltak betartani a limiteket. Ramiro időben megkapta a bérleti díjat, de elutasította Jacinta első vételi ajánlatát; látva, hogy az növekszik, megemelte a saját felének árát.

Aztán 180 malac érkezett három beszállítótól. A harmadik csoport légzőszervi tüneteket mutatott. A protokoll lehetővé tette az elkülönítésüket, de az értékesítés késett, és az állomány fogyni kezdett. Jacintának fizetési, takarmány-, bérleti díj- és banki hiteltartozása volt. Mateo azt javasolta, hogy jelentés nélkül adják el a beteg malacokat, hogy készpénzhez jussanak.

„Ezt teszik a kétségbeesett emberek” – mondta –, „és aztán a piacot hibáztatják, amikor elveszítik a nevüket.”

Azon az estén Ramiro megérkezett egy földvásárlóval. Új megállapodást vázolt fel: kifizeti Jacinta adósságait, ha a nő lemond a saját részéről. Mielőtt válaszolhatott volna, Mateo felismerte a feltételezett vevő logóját. Ez volt az a cég, amely hónapok óta jutalékot fizetett Ramironak a telek megszerzéséért.
3. RÉSZ
Mateo elővette a telefonját, és négy átutalást mutatott, amelyeket a cég szállítási nyilvántartásában látott. Ramiro abbahagyta a színlelést. Azért szorgalmazta a felosztást, mert egy tojáscsomagoló cég raktárat akart építeni az autópálya mellett; ha mindkét felét megkapja, további jutalékot kap. A nővére vállalkozása nem az eladás oka volt, csak az ürügy, amellyel megpróbálta zavarba hozni a nővérét.