– De már most azt mondja, hogy le fognak állítani minket.

Pilar Nicóra gondolt, aki végre úgy aludt el, hogy nem rejtette a cipőjét a párnája alá.

Azon az estén addig dolgozott, amíg meg nem fájt a válla.

A következő hetekben Esteban minden délután megjelent. Először ruhákat szedett össze, aztán kezdett ott maradni, a gép mellett ült, és hallgatta Teresa történeteit.

Pilar felfedezte, hogy az az ember, aki képes egy gyárat vezetni, még a tűbe sem tud cérnát befűzni.

Gyengéden ugratta és vezetgette az ujjait.

Melegek voltak a kezei. Túl sokáig tartott, mire elhúzta az övét.

Egyik délután, amikor már zárás előtt jártak, Esteban elmesélte neki, hogy egy gyermekotthonban nőtt fel.

– Négyéves koromban elhagytak.

–Emlékszem, hogy egy kéz elengedett egy kapu előtt.

Pilar letette az ollót.

– Visszajött valaha valaki?

-Nem.

Elmondta, hogy először szövettekercseket hordott, aztán kitanulta a szakmát, és mielőtt megvette volna első műhelyét, nyitott egy üzletet. A pénz biztonságot adott neki, de egy nehezen leszoktatható szokást is.

– Amikor valaki megtesz valamit értem, azonnal vissza kell fizetnem neki.

-Mert?

– Így, amikor elmegy, nem fogom úgy érezni, hogy valami másra vártam.

Pilar közelebb húzta a székét.

Nem mondta meg neki, hogy soha nem fog elmenni. Még mindig nem tudta, hogyan tegyen ígéreteket félelem nélkül.

Odakint már beszélt a város.

Clemente hangosan kérdezte, hogy mennyit kér most a varrónő a látogatókért. Az alkalmazottai ismételgették a kérdést. Néhány nő, akik évekig ingyen hozták neki a ruháit, elkezdett átkelni az utcán.

Pilar több napig türelmes volt, mielőtt visszaadta a mintákat Estebannak.

– Nem akarom, hogy még egyszer kinevessenek.

– Nem tartozunk nekik semmilyen magyarázattal.

– Visszatérhetsz Pueblába.

– Folyton kenyeret kell itt vennem.

Becsukta mögötte az ajtót, és némán sírt.

Esteban tiszteletben tartotta a döntését.

Három nap telt el.

Aztán Nico megjelent egy problémával: részt kellett vennie egy iskolai ünnepségen, és olyan kabátot szeretett volna, mint amilyen az osztálytársainak volt. Pilar átnézte a maradékokat, de egyik sem volt elég nagy.

A fiú megpróbált mosolyogni.

– Mondhatom, hogy beteg lettem.

Mindenesetre felvette a méreteit.

Azon az éjszakán vihar volt, és elment az áram. Pilar éppen régi függönyök között keresett anyagot, amikor kopogtak az ajtón.

Esteban volt az, csuromvizesen, egy műanyaggal letakart csomagot tartva a kezében.

– Nico mondta nekem.

—Kék szövetöltöny.

– Ezzel a zuhogással együtt jött?

– A gyári teherautó késve érkezett.

Pilar beengedte.

Újratölthető lámpákkal és egy tálcán lévő gyertyával dolgoztak. A pedállal hajtott gép folyamatosan működött, miközben a város elektromos gépei kikapcsolva maradtak.

Esteban szabásmintákat tartott, gombostűket szedett fel, és megtanulta, hogy ne húzza az anyagot.

Éjfél után Pilar befejezte a zsákolást.

Miközben belül keresztet vetett, érezte, hogy a férfi figyeli.

– Akkor is el akarok jönni, ha nincs semmi javítanivaló – mondta Esteban.

– Azt akarom, hogy egy nap várjon rám.

Pilar otthagyta a ruhadarabot az asztalon.

– Félek, hogy újra elkövetem ugyanazt a hibát.

Nem próbálta meggyőzni. A közelben maradt és várt.

Ő volt az, aki a kezébe fogta az arcát és megcsókolta.

Órákig szakadt az eső. Addig beszélgettek, amíg el nem aludtak a székeiken, Nico hálózsákjával közöttük.

Esteban hajnalban távozott.

A szemközti üzletből Clemente egyik alkalmazottja lefényképezte a búcsúztatót. Dél előtt a kép körbejárta a helyi csoportokat, célozgatva a gyermekotthonnak adott pénzre.

Clemente kereskedőgyűlést hívott össze, hogy elítélje az állítólagos botrányt.

Ráadásul a műhelyfoglalkozások határideje is lejárt.

Pilar elővette a holmiját, hogy elkerülje a konfrontációt a tulajdonos által küldött költöztetőkkel. Amikor elszállították a gépet, megkérte őket, hogy hagyják mellette, a bolt előtt.

Nico kék kabátban érkezett.

– Azért jöttem, hogy lásd, mit csinál.

Pilar megszorította a vállát.

Clemente beszélni kezdett a szomszédokhoz, úgy mutogatva rá, mintha bizonyítékot mutatna be.

Esteban aktatáskával bukkant fel az emberek között.

Anélkül hallgatta végig a vádat, hogy odalépett volna a kereskedőhöz. Aztán kinyitotta az aktatáskát, és kivett belőle egy kicsi, kopott, szépen összehajtott szürke zsákot.

Kifordítva Pilar felismerte az öltéseket.

Egy folt sarkában az anyja keresztje állt.

3. rész

– Teresa Arroyo megjavította ezt a zsákolást, amikor 10 éves voltam – mondta Esteban.

– Ebben a városban laktam a gyermekotthonban.

Pilar abbahagyta a mormogás hallgatását.

A ruhadarabra nézett, majd annak a férfinak az arcára, akit cérnázni tanított. Hirtelen megértette a konyha bejáratát, Remedios tekintetét, és azt a kezet, ami valamit keresett a zsákban.

Esteban zsebében ott volt a ruhadarab fényképe. Az eredetit otthon tartotta, és el is ment érte.

– Akkor törtem el, amikor leestem a falról.

– Azt hittem, elveszik tőlem, mert ez volt az egyetlen, amim volt.

Doña Remedios átvágott a szomszédokon.

– Ugyanabba a műhelybe vittem.

–Az anyja abbahagyta, amit csinált, hogy gondoskodjon róla.

Esteban megsimogatta a foltot.

Teresa nem csak becsukta az anyagot. Hagyta, hogy leüljön mellé, kiválassza a fonalat, és várjon anélkül, hogy tehernek érezné magát.

Évekkel később, amikor megnyitotta első üzletét, a zsákot egy dobozba tette, hogy ne romoljon meg.

– Felismertem a gép zaját a térről – folytatta.