9:07-kor megérkezett Julián Fierro teherautója. Egy másik jármű követte, benne Roberto Castañeda közjegyzővel és egy asszisztensével. Rendőrök nem voltak jelen, és kilakoltatási végzés sem volt érvényben; Fierronak Margaritára volt szüksége, hogy aláírja az önkéntes megadást, különben jogi eljárás indul ellene.

Egy mappával a hóna alatt jött le.

—Utolsó esély. Írd alá még ma, elengedem a tartozást és adok neked 40 ezret.

-Nem.

– Akkor beperlem. A kamat csak gyűlik majd.

– Akkor perelj.

A közjegyző megköszörülte a torkát.

– Herrera asszony, az én szerepem az, hogy tanúsítsam, amiben a felek megállapodtak. Senki sem kényszerítheti Önt aláírásra.

Fierro bosszúsan nézett rá.

– Nem azért jöttem ide, hogy órát hallgassak.

– És nem azért jöttem ide, hogy beleegyezést szerezzek.

Hector kiment a verandára, ugyanazokban a kopott ruhákban.

Julian felnevetett.

– Még mindig itt van a hajléktalan férfi?

-Még mindig.

– Gyerünk be! Ez a tulajdonosok között van.

Hector lement a lépcsőn, elővett egy mappát, és átnyújtott egy dokumentumot a közjegyzőnek.

– Mielőtt Mrs. Herrera aláírná, kérem, tekintse át ezt.

Castañeda elolvasott két oldalt. Arckifejezése megváltozott.

– Fierro úr… a pénzügyi cége október 29-én ruházta át ezt a portfóliót.

-Hogy?

—Itt van az átutalás, a bankszámlakivonat és a kölcsönök listája.

Julian leemelt egy példányt.

Hector nyugodtan beszélt.

– Az alapjuknak likviditásra volt szüksége. Nekem megvolt. Megvettem a teljes portfóliót.

– Ki a fene maga?

Az öreg elővette az aranygyűrűt a vésett kerekével.

—Héctor Carranza.

Julián megdermedt. Még Margarita is tudta a vezetéknevet. A Carranza emblémát viselő tehervonatok az ország északi részének felét átszelték, és a vasúti pályaudvarokon ezrek dolgoztak.

– Ez lehetetlen.

–A lehetetlen dolog az volt, hogy oly sokszor összekeverték a szegénységet a méltóság hiányával, és azt hitték, hogy ennek soha nem lesznek következményei.

A közjegyző folytatta az olvasást.

—Herrera asszony adósságát rendezettként tüntették fel, és az új hitelező engedélyezte a garancia feloldását.

Margarita Hector felé fordult.

– Felszámolták?

-Igen.

– Nem ezt kértem tőle.

-Tudom.

Fierro visszanyerte a hangját.

– Nem vehetsz papírt, és nem döntheted el, hogy ki fizet.

–Pontosan ezt csináltad régen. A különbség az, hogy nekem nem kell elvennem egy özvegyasszony házát ahhoz, hogy úgy érezzem, győztem.

Elővett egy másik dokumentumot.

– A ranchotokkal biztosított kölcsönt is megkaptam. Nem lejárt a fizetési határidő, és nem is fogok úgy tenni, mintha az lenne. De minden fizetési napon pontosan azt fogod teljesíteni, amit aláírtál. Nincsenek rejtett költségek, nincs nyomás és nincsenek házhozszállítások.

– Fenyeget engem?

– Felolvasom neked a saját szabályaidat.

Margarita lejött a verandáról.

– És soha többé ne hívd fel a sógoromat, hogy tárgyalj a házam eladásáról. Ha Esteban el akar adni valamit, hadd adja el a sajátját.

Fierro körülnézett. Senki sem állt az ő oldalán.

– Ez itt nem ér véget.

– Remélem is – mondta Hector. – Amióta ismerem, ez lenne az első okos döntése.

Fierro elment.

Margarita megvárta, amíg leállt a motor.

– Mondd el az egész igazságot.

Beléptek a házba. Hector leült az asztalhoz, ahol két hete babot evett.

– Két teherautóval és egy bérelt raktárral alapítottam a Carranza Transporte-t. Később jöttek a rakodóudvarok, a vasúti megosztások és a logisztikai központok. Meggazdagodtam, de közben mindent előkészítettem a fiamnak, és közben a felelősségteljes viselkedésre tanítottam.

Daniel sofőrök, könyvelők és igazgatósági ülések között nőtt fel. Elena halála után anyja, apja és fia eltávolodtak egymástól. Daniel minden romantikus döntését, amit Héctor tett, a jövedelmezőségre leselkedő veszélynek kezdte tekinteni.

– Amikor nyugdíjas alkalmazottak számára akartam alapot létrehozni, azt mondta, hogy pénzt osztogatok. Amikor nem voltam hajlandó bezárni két olyan udvart, amelyek egész városokat támogattak, azt mondta, hogy már nem gondolkodom üzletemberként. Meggyőzte az igazgatótanácsot, hogy távolítsanak el a vezetői pozícióból.

– Törvénytelen volt?

– Nem. Ez fájt a legjobban. Terveztem egy olyan céget, amely képes túlélni nélkülem, aztán megsértődtem, amikor túlélte nélkülem.

– Akkor miért sétált végül az esőben?

Hector a kezeit nézte.

Daniel kikísért a vonathoz. Megkérdeztem tőle, hogy még mindig az apjának tekint-e, vagy csak egy vállalati problémának. Nem válaszolt. A következő állomáson leszálltam. Ott hagytam a telefonomat és a csomagjaimat. Olyan helyre akartam menni, ahol senki sem tudja a vezetéknevem.

– Meg is halhatott volna.

-Igen.

– Ez hülyeség volt.

Hektor felnézett.

– Monumentális ostobaság. Az, hogy a fia bántotta, nem jogosította fel arra, hogy megadja magát egy viharnak.

Most először hallatott egy őszinte nevetést.

– A feleségem is ugyanezt mondta volna.

Margarita feléje lökte az adósság elengedését.

–És ezért fizetni is ostobaság volt.

– Majd megbeszélem ezt.

– 112 000 peso nem kevés nekem.

–Szerintem nekik sem kellene annak lenniük. Azon a napon, amikor a pénz már nem képviseli a megszerzéséhez szükséges munkát, akkor kezdesz Fierróvá válni.

Az ablakra mutatott. Sadie a másik három tehénnel legelészett.

– Megosztottad velem az ételed, amikor nélkülözhettél volna. Odaadtad a férjed kabátját. Hagytad, hogy a tűzhelyed mellett aludjak anélkül, hogy megkérdezted volna, mivel fizethetném meg. Nem a háládat vettem meg. Adósságot vettem, mert megakadályozhattam egy igazságtalanságot.