– Ez figyelmeztetés?

– Ez az utolsó esély arra, hogy megértsük, hogyan működik a világ.

Azon az éjszakán vihar tört ki. Olyan heves esőzések árasztották el az újonnan kijavított csatornát, hogy a csatorna túlcsordulni kezdett. A fatörzsek és a sár zúdult le a kávéültetvények felé.

Mateo villámlások közepette vezette a munkásokat. Elrendelte, hogy kövekkel erősítsenek meg egy akadályt, míg Catalina lámpákat és köteleket cipelt.

Hirtelen a fal beomlott. Estebant és egy másik férfit elsodorta az áramlat.

A művezetők visszavonulást parancsoltak nekik, de Mateo kötelet kötött a dereka köré.

– Nem mehet be! – kiáltotta Catalina. – Az áramlat megöli!

– Ma este senkit sem hagyunk magára.

Mateo beugrott a vízbe. Az ágak között rekedt Estebant találta, és sikerült kihúznia. Amikor visszatért a partra, alig kapott levegőt.

„Julian eltűnt!” – kiáltotta valaki.

Bár a lábai remegtek, Mateo visszament a vízbe. Egy örökkévalóságnak tűnő időre eltűnt a víz alatt. Aztán felbukkant, Juliánt az ingénél fogva tartva.

A férfiak meghúzták a kötelet, és mindkettőjüket kimentették.

Máté térdre rogyott a sárban.

Katalin feléje futott.

– Miért kockáztattad az életed olyan férfiakért, akik gúnyoltak?

Az öregembernek eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Mert a szenvedés megtanított arra, hogy senki sem éli túl egyedül.

Esteban, még mindig remegve, térdelt le elé.

-Elnézést.

Mateo a vállára tette a kezét.

– Ne bocsánatkéréssel fizess vissza. Segíts a következő emberen, akinek szüksége van rá.

A vihar után senki sem nevezte többé haszontalannak.

A hacienda idősebb lakói közül néhányan elkezdtek felidézni a róla szóló történeteket. Azt mondták, hogy sok évvel korábban Mateo Veracruz egyik legjobb földszakértője volt. Több birtokhoz is tervezett csatornákat, de eltűnt, miután elítélte a földbirtokos által megbüntetett munkások halálát.

Amikor Catalina megkérdezte tőle, hogy igaz-e, Mateo kitért a válasz elől.

– A múlt senkit sem táplál.

– De igazságot tud tenni.

– Az olyan emberek, mint én, ritkán részesülnek igazságszolgáltatásban.

Napokkal később Mateo szekérnyomokat talált egy elhagyatott istálló közelében. Követte őket egy aljnövényzetben megbúvó raktárhoz. Bent kávéval, szerszámokkal, kukoricával, gyógyszerrel és magokkal teli zsákok voltak, melyeket La Esperanza pecsétje jelölt.

Catalina rájött, hogy valaki kifosztotta a birtokot.

Egy törött patkó nyoma is megjelent a sárban. Gaspar lova pontosan ezt a darabot viselte.

Catalina szembeszállt vele az udvaron.

– Elloptad a készleteinket.

– Nem tudod bizonyítani.

– A lábnyomok az útjához vezetnek.

– A lábnyomok eltűnnek az esővel.

Gaspar elmosolyodott, de Mateo belépett a raktárba, és egy doboz üzleti levelet talált. Mindegyiken ott volt az adminisztrátor aláírása. Az ellopott szállítmányokat más birtokoknak adták el, míg a veszteségeket Catalina adósságaiként könyvelték el.

Ugyanazon az estén, miközben Joaquín irodáját kutatta, Catalina egy rejtett rekeszt talált. Bent egy könyvelési könyv és egy 30 évvel korábbi levél volt az apjától.

Miután elolvasta a címzett nevét, elejtette a gyertyát.

A levél Mateo Télleznek volt címezve.

Catalina apja azt állította, hogy Mateo szabadon született, és hogy együtt építették La Esperanza első öntözőrendszerét. Azt is részletesen elmesélte, hogyan hamisított dokumentumokat Gaspar, az akkor még fiatal munkavezető, hogy lázadással vádolja meg, és eladja Veracruztól messze. Joaquín felfedezte az igazságot, de beleegyezett, hogy hallgat az adminisztrátor nyereségének egy részéért cserébe.

Katalin szégyent és haragot érzett.

Hajnalban Mateót kereste a csatornában.

– Már ismerted ezeket a földeket – mondta, és megmutatta neki a levelet.

Máté elsápadt.

– A gyerekeim itt születtek.

—Hol vannak?

– Gáspár eladta a feleségemet és a két lányomat. Megpróbáltam megállítani. Ezért semmisítette meg az irataimat, és adott el engem is.

Katalin nem tudta visszatartani a könnyeit.

– A férjem tudta.

– Az olyan embereknek, mint Gáspár, cinkosokra van szükségük. A jótól való félelem gyakran ugyanúgy szolgálja őket, mint a rossz kegyetlensége.

– Miért jött vissza hozzám, ha felismerte a birtokot?

Máté a vizet figyelte.

– Mert tudni akartam, hogy ez a föld emlékszik-e még a családomra.

Catalina összegyűjtötte az embereket az udvaron. Elolvasta a leveleket, és megmutatta nekik az ellopott számlákat. Gaspar három fegyveres férfi kíséretében érkezett.

– Azok a papírok semmin sem változtatnak – jelentette ki. – A tartozás holnap esedékes. Amikor már nem tudom kifizetni, az enyém lesz a La Esperanza.

Aztán felfedte utolsó trükkjét: Joaquín aláírt egy dokumentumot, amelyben a hagyatékot biztosítékként adta át neki. Catalina megvizsgálta az okiratot, és érezte, ahogy a talaj omlik a lába alatt.

Gáspár kinyújtotta a kezét.

– Add ide a kulcsokat.

Mateo a dokumentumra nézett, és a pecsétre mutatott.

– Ez az írás hamis.

– Te is írnok vagy most már?

– Don Joaquín pecsétjén repedés keletkezett az 1812-es viharban. Itt voltam, amikor lezuhant és eltört. A papíron későbbi dátum szerepel, de a pecsét sértetlennek tűnik.

Gáspár elvesztette a mosolyát.

Ebben a pillanatban lépett be az udvarra Lorenzo barát, egy közeli város plébánosa, Ignacio Montaño polgármester és több rendőr kíséretében. Catalina az éjszaka folyamán küldte el neki a leveleket.

A pap egyházközségi feljegyzéseket vezetett, amelyek bizonyították Mateo szabad születését. A polgármester tanúvallomásokat is gyűjtött a kereskedőktől, akik Gaspartól lopott árukat vásároltak.