„Letartóztatásban van okirat-hamisítás, rablás, emberrablás és eltulajdonítási kísérlet miatt” – jelentette be Montaño.
Gaspar előrántott egy pisztolyt, és Mateóra szegezte.
– Minden akkor kezdődött, amikor idehoztad ezt az öregembert!
A lövés visszhangzott.
Catalina felsikoltott, de Mateo még mindig állt. Esteban egy ásóval eltalálta Gaspar karját, a golyót a fal felé terelve.
A munkások körülvették a vezetőt. Senki sem ütötte meg. Senkinek sem kellett volna. Gáspár most először látta, hogy a félelem, amivel addig uralkodott, már nem az övé.
A rendőrök megbilincselték.
Mielőtt elvitték volna, Mateo odalépett.
– Harminc évet megrövidítettél, de a szívemet nem tudtad a tiédhez hasonlóvá változtatni.
Gáspár lesütötte a tekintetét.
Catalina azonnal érvénytelenítette Mateo vásárlását és törvényesen visszaállította szabadságát. Ezután összegyűjtötte La Esperanza összes rabszolgáját.
„Nem tudom eltörölni a családom által okozott fájdalmat” – mondta –, „de megakadályozhatom, hogy folytatódjon. Mától kezdve senki sem lesz többé senkinek a tulajdona ezeken a földeken.”
Mindegyiküknek szabadságot adott, és fizetést ajánlott azoknak, akik maradni akartak. Néhányan elmentek, hogy családot találjanak; mások a hacienda újjáépítését választották.
Mateo távozni készült. Lorenzo barát azonban váratlan hírrel jelent meg. Egy pueblai misszió levéltárában megtalálta egyik lánya nevét: Jacinta Téllez.
Hetekkel később egy szekér érkezett La Esperanzába. Egy majdnem 40 éves nő szállt ki belőle egy fiatal nő kíséretében.
Mateo előbb felismerte a lánya szemét, mint hallotta volna a hangját.
-Apu.
Az öregember mozdulatlan maradt, mintha attól félne, hogy a látomás eltűnik. Jacinta feléje rohant. Megölelték egymást az udvar közepén, miközben mindenki elhallgatott. A fiatal nő az az unoka volt, akinek a létezéséről Mateo soha nem tudott.
A birtoknak három évbe telt, mire helyreállt. A kávéültetvények ismét virágoztak, a valódi adósságokat kifizették, és a csatorna ismét átfolyt a földeken. Catalina La Esperanzát az ott dolgozó családok által kezelt birtokká alakította. Minden család részesült a termésből.
Mateo sosem egyezett bele, hogy a nagy házban lakjon. Egy egyszerű lakhelyet választott a vízparton, ahol megtanította a fiatalokat a föld hangjára figyelni.
Egyik reggel Catalina ott találta, amint a napfelkeltét szemlélte a lányával és az unokájával.
„Mindenki nevetett, amikor megvettem” – emlékezett vissza.
Mateo elmosolyodott.
– És egy dologban igazuk volt. Elpazaroltad a pénzed.
Katalin meglepetten nézett rá.
-Mert?
– Mert egy embernek soha nem szabadna árat felállítania.
Catalina fogta a régi adásvételi okiratot, és a tűzbe dobta. A ketten nézték, ahogy hamuvá válik.
A távolban a munkások kinyitották a zsilipeket. A tiszta víz átfolyt a kávéültetvényeken, visszaverve a nap első fényét.
A remény visszatért az életbe, de nem az aranynak, a félelemnek vagy a hatalomnak köszönhetően. Megmentette az az ember, akit mindenki haszontalannak tartott: egy öregember, aki szinte mindent elveszett, mégis megőrizte annyi emberségét, hogy megtanítsa nekik, egyetlen föld sem virágzik, amíg azok, akik megművelik, láncokban élnek.
