Óvatosan, halkan elmagyaráztam neki az új végrendeletet. Meséltem neki az 500 000 dolláros életbiztosításról, aminek az átvételére Greg éppen egy bahamai tengerparton várt.

Aztán elmeséltem neki az ötletet, amit Daviddel gyorsan kidolgoztunk telefonon. Nem csak úgy odaadnánk nekem a pénzt – Greg akár be is perelhetne érte, jogtalan befolyásra hivatkozva. Nem, létrehoznánk egy jótékonysági alapítványt az ő nevében. Egy visszavonhatatlan vagyonkezelői alapot, amelynek kizárólagos célja, hogy támogassa a halálos beteg alaszkai állami iskolák tanárait – támogatásokat biztosítva orvosi utazásokhoz, tantermi folytonossági alapokat és sürgősségi lakbértámogatást.

Miközben elmeséltem neki az alapokat, egy csodálatos, gyönyörű átalakulás történt. A vereség mély, kísérteties árnyéka, az áldozatszerep nehéz palástja, amit Greg ráterített, fellebbent zöld szemeiről. A szenvedélyes, makacs ötödikes tanárnő szikrája visszatért, fényesen izzott a sötétben.

– Tanároknak? – suttogta, és hónapok óta először halvány, őszinte mosoly suhant át kicserepesedett ajkán.

– Pontosan olyan tanároknak, mint te – ígértem, és szorosan megszorítottam a kezét. – Hogy senki másnak ne kelljen ezt egyedül éreznie.

Nagyot nyelt, szeme csillogott a könnyektől. „Vehetnénk… vehetnénk könyveket is? Azoknak a gyerekeknek, akiknek nincs otthon? Azoknak, akik télen kabát nélkül jönnek iskolába?”

Nevettem, fojtott, könnyes hangon. „Igen, édes, gyönyörű lányom. Megvehetjük a világ összes könyvét. Vehetünk kabátokat. Mindent megvehetünk.”

Reggel 6 órára a szoba megtelt. Brenda és egy másik éjszakai műszakban dolgozó ápolónő független tanúként állt az ablaknál. Egy mobil közjegyző – egy szigorú, mosolytalan alaszkai nő vastag parkában, aki a szokásos díjának háromszorosáért vezetett át a hóviharon – felügyelte a folyamatot az ágy mellett.

Sarah lassan írta alá a dokumentumokat. A keze hevesen remegett, és a kezemre kellett helyeznem az övét, hogy megtartsam a tollat. A kék tinta minden egyes vonása monumentális, gyötrelmes munka volt. Mély szeretet és teljes ellenállás megnyilvánulása volt.

Miután az utolsó pecsétet is ráragasztották, és a közjegyző az aktatáskájába tette az eredeti példányokat, Sarah hátraejtette a fejét a párnákra. Lehunyta a szemét, és hosszan, remegve felsóhajtott.

– Úgy érzem, végre kapok levegőt – suttogta.

Az utolsó két napját teljesen az emlékekbe merülve, a félelem helyett töltöttük. Greg nevét többé nem említettük. Kitűztük a szobából. Beszéltünk a chicagói gyermekkoráról, arról, amikor megpróbált tortát sütni a születésnapomra, és megszólalt a tűzjelző. A kedvenc diákjairól beszélgettünk. Átnéztük a csillogó rózsaszín fotóalbumot, amit hoztam, és halkan nevettünk a ferde kartonpapír szíveken.

A harmadik délutánon odakint jó idő lett. Az ég kitisztult, és az alaszkai napfény aranyló, ragyogó fénye besütött a redőnyökön keresztül, meleg csíkokat vetve az ágyra. A szoba tökéletesen, gyönyörűen csendes volt. Csak az oxigéngép halk sziszegése törte meg a csendet.

Sarah még utoljára kinyitotta a szemét. Teljesen tiszta volt. A fájdalom elmúlt. Egyenesen a lelkembe nézett.

– Szeretlek, anya – suttogta, és halvány mosollyal az arcán.

– Mindig, kicsim – mondtam, és megsimogattam az arcát. – Mindig.

Még egy felületes lélegzetet vett. Aztán egyet sem.

Miután kikapcsoltam a monitort, négy órán át ültem mellette. Fogtam a kezét, ahogy kihűlt, és minden korára gondoltam, ahány éves volt. Hat éves, copfokkal a locsolóban. Tizenkét éves, csillogó fotóalbummal. Harmincöt éves, halott egy hospice intézményben, mert egy kapzsi, arrogáns férfi úgy döntött, hogy a szenvedése anyagi kellemetlenség, a halála pedig likvid eszköz.

Amikor végre eljöttek, hogy elvigyék, nem sírtam. A sírás ideje lejárt.

Elkezdődött a pusztulás ideje.

5. fejezet: A szellem a temetésen

A temetést négy nappal később tartották egy kis, fából készült templomban Juneau belvárosában.

Sokan voltak. A padok zsúfolásig megteltek iskolatársaival, az igazgatóval, a tankerület felügyelőjével és tucatnyi zokogó szülővel, akiknek a gyermekeit az évek során tanította. Az oltár virágokban fuldoklott. A teremben tapintható volt a szeretet, a bánat nehéz, fojtogató takarója.

Greg nem jelent meg.

Nem lepődtem meg. Egy szociopata nem tér vissza a bűncselekmény helyszínére, amikor azt hiszi, hogy már megúszta a zsákmánnyal.

De Chloe megtette

A szertartás felénél vettem észre. Egyedül érkezett, kisurrant a nehéz tölgyfa ajtón, és a templom leghátsó részében állt. Egyszerű, rosszul szabott fekete ruhát viselt, smink nélkül, szőke haja pedig kócos kontyba volt fogva. Teljesen tönkrementnek tűnt – éles, megdöbbentő ellentétben a bahamai Instagram-fotókon látható fényes, napbarnított, győzedelmes nővel. Úgy nézett ki, mint aki épp most látott szellemet.

Nem közeledett a koporsóhoz. Megvárta, amíg véget ér a szertartás, amíg a tömeg elkezd szétoszlani a jeges parkolóban, mielőtt lassan végigsétált a középső folyosón oda, ahol én álltam az oltár közelében.

– Mrs. Hayes – mondta Chloe remegő hangon, miközben mélyen a kabátja zsebébe dugta a kezét. – Nagyon, de nagyon sajnálom.

Lassan megfordultam, és végigmértem. Nem éreztem haragot iránta; hideg, számító kíváncsiságot. – Tudtad, hogy haldoklik, Chloe?

Chloe iszonyú, ziháló zokogásban tört ki, és átkarolta a saját törzsét, mintha próbálná összeszedni magát. „Először nem! Istenre esküszöm, hogy nem tudtam! Azt mondta, hogy egy éve elvált. Azt mondta, hogy a volt felesége egy pszichopata, aki elhagyta, hogy elköltözött egy másik államba és ellopta a kutyáját. Nem tudtam meg az igazságot a rákról, amíg… amíg meg nem láttam egy SMS-t a telefonján.”

„Egy SMS?” – sürgettem empátia nélküli hangon.