„Ajánlott neked valamit?” – kérdezte Tomás.
Mercedes lesütötte a tekintetét.
–Megígérte, hogy segít megszerezni a felügyeleti jogot, majd megvásárolja az északi sávot. Szerinte ebből a pénzből el tudnám tartani őket Guadalajarában.
Amelia nem sértette meg. Csak azt kérdezte, hogy ki írta a leveleket. Mercedes felismerte Delfina kézírását, pedig a dokumentumok Tomás nevével voltak ellátva.
A gyermekelhelyezési tárgyalást hétfő reggelre tűzték ki. Amelia ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen rajta, annak ellenére, hogy be volt kötözve a bokája. Nem akarta, hogy távolmaradását bűnösségének beismeréseként értelmezzék.
A városháza zsúfolásig megtelt. Delfina azt mondta, hogy a gyerekeket kimentik egy bajba jutott otthonból, és sokan eljöttek, abban a reményben, hogy tanúi lehetnek Tomás bukásának. Ezequiel az ügyvédjével érkezett, és azt állította, hogy a hídnál mondott szavait félreértelmezték.
Mercedes azonban szót kért, mielőtt elbírálták volna a kérelmét.
–Azt a feljelentést tettem, hogy az unokaöccseimet védem. Tegnap rájöttem, hogy hagytam, hogy a fájdalmamat felhasználva ártsanak nekik. Visszavonok minden vádat Amelia Navarro és Tomás Rivas ellen.
Átadta a hamisított leveleket, és elmesélte, mi történt a hídon. Holt megerősítette, hogy közeledtével hallotta a vita utolsó részét. A biztos hozzátette, hogy Ezequiel hintójában talált egy adásvételi szerződés tervezetét az északi földsávról. Az ár alig volt a valós érték fele, és a dokumentum tartalmazott egy záradékot, amely arra kényszerítette Tomást, hogy lemondjon a patakhoz fűződő jogairól.
Delfina tagadta, hogy ő írta volna a leveleket, amíg Amelia letett egy áruházi leltárlistát az asztalra. A nagybetűs írásmód, az írásjelhibák és a lila tintafolt megegyezett a Mercedesnek adott dokumentumokon található adatokkal.
Ez önmagában nem volt elég a hamisítás bizonyításához, de Mercedesnek eszébe jutott valami más is: Delfina egy levelet küldött egy borítékban a saját vállalkozásából. Az üzlet bélyegzője még mindig látszott a sarokban.
Férje nyomására, aki attól tartott, hogy a csalásban részt vesz, Delfina beismerte, hogy Ezequiel megígérte, hogy elenged egy üzleti adósságot a pletykák terjesztéséért és a levelek megírásáért cserébe. Azt is bevallotta, hogy kitalálta Amelia állítólagos lopását.
A városi bíró elutasította a felügyeleti kérelmet, és elrendelte, hogy minden új családi vitát látogatások és jelentések, ne pedig pletykák alapján értékeljenek. A hamisítást és a zsarolási kísérletet vizsgálat alá vonták. Ezequielt nem tartóztatták le azonnal, de elvesztette póttagságát a Vízügyi Tanácsban, és hónapokig felelnie kellett a dokumentumokért és a tanúvallomásokért.
Amikor a megbeszélés véget ért, ugyanazok az emberek, akik addig az asztaloknál ülve figyelték Ameliát, kerülték a tekintetüket. Delfina bocsánatkérés nélkül távozott.
Amelia felvette a receptes dobozát, amelyet azért hozott magával, mert abban volt Dr. Robles eredeti levele. Mielőtt elindult, a titkárnő átadott neki egy aznap reggel kapott táviratot. Az orvos megerősítette, hogy Amelia három éven át abszolút becsületesen vezette a háztartását. Hozzátette, hogy a kiköltözéskor még hét pesót is visszaadott, amit egy szekrény mögül talált.
Tomás elolvasta a táviratot és körülnézett.
– Íme az igazság, amit oly sokan követeltek. Remélem, lesz bátorságuk olyan gyorsan emlékezni rá, mint amilyen gyorsan ismételgették a hazugságot.
Senki sem válaszolt.
A tanyán a látható sebek elkezdtek gyógyulni. A többi tovább tartott. Julián néha arra ébredt, hogy azt hitte, Clara eltűnt. Amelia addig ült mellette, amíg megnyugodott. Tomás soha nem dorgálta meg, amiért elszökött. Elmagyarázta, hogy azzal, hogy egyedül próbált megoldani egy felnőtt problémát, veszélybe sodorta az életét, de elismerte a félelmet is, ami hajtotta.
Mercedes visszatért Guadalajarába, bár hetente kezdett írni nekik. Levelei már nem tartalmaztak tanácsokat és szemrehányásokat. Az iskoláról, Clara nyuláról és Amelia felépüléséről kérdezősködött. Februárban ügyvéd nélkül tért vissza a ranchra, és magával vitt egy fényképet Elenáról, hogy a gyerekek kiakaszthassák a nappaliban.
„Nem akarom, hogy elfelejtsék őt” – mondta.
– Nem kell elfelejteniük az anyjukat ahhoz, hogy szeressenek más embereket – felelte Amelia.
Mercedes hangtalanul sírt. Aztán megölelte.
Az élet visszatért a régi ritmusába. Amelia ismét mindenki más előtt felkelt, feketekávét főzött Tomásnak, és Clarát tanította a liszt kimérésére. Julián segíteni kezdett neki az eszközök javításában, és soha többé nem harapott bele anélkül, hogy megkérdezte volna, megégnek-e a kávébabok.
Tomás megjavította Amelia szobájának mennyezetét, kicserélt egy zsanért, és épített egy polcot a receptesdobozának. A lány minden gesztust észrevett, bár egyikük sem találta még a szavakat arra, hogy leírja, mi nőtt ott.
Márciusban egy délután Tomás két csésze kávéval lépett be a konyhába. Leült Ameliával szemben, miközben a gyerekek a folyosón játszottak.
„Áprilisban lejár a szerződése” – mondta.
Kezeivel megszorította a poharat.
– Emlékszem.
– Nem akarom, hogy elmenjen.
Amelia hallgatott. Tomás mély lélegzetet vett, mint aki éppen egy folyón kel át anélkül, hogy tudná, milyen mély.
„Nem akarom arra kérni, hogy maradjon, mert munkára van szüksége, vagy mert a gyerekeim szeretik. Azt sem akarom, hogy azt gondolja, hálából el kellene fogadnia. Ugyanazzal a fizetéssel folytathatja itt, még akkor is, ha a válasza nem.”
Végre ránézett.
– Mi a kérdés, Tamás?
„Azt akarom, hogy a feleségem legyen. Nem azért, hogy Elenát helyettesítse, és nem azért, hogy az emberek ne beszéljenek róla. Azt akarom, hogy ez legyen az otthona, mert amióta megérkezett, mindannyian újra itt kezdtünk élni.”
