Mindig azt mondta neki, hogy menjen el… egészen addig a napig, amíg ő tényleg el nem ment.
1872 nyarán, miközben Tomás Villaseñor a babsorok között gyomlált, felesége némán hajtogatta a ruhákat, amelyeket magával vitt, amikor elhagyja őt.
Nem tudta.
Úgy gondolta, hogy ez a reggel is olyan lesz, mint a többi a San Jerónimo tanyán, Jalisco szárazföldjei és a fenyvesekkel borított hegyek között megbúvó területen. A kerítésre gondolt, amit meg kellett javítania, az elmaradt esőkre és a sántítani kezdett lóra.
Jacinta viszont azon gondolkodott, hogyan hagyhatná el a házat anélkül, hogy elveszítené a bátorságát.
Huszonöt éves volt, és hat éve volt Tomás felesége. A férfi szorgalmas és becsületes volt, és soha nem emelt rá kezet. Azonban volt egy másik módja is annak, hogy fájdalmat okozzon az embereknek.
Amikor dühös lett, nem kiabált.
Olyan hidegséggel nézett rá, amitől az egész ház idegennek tűnt, és mindig ugyanazt a mondatot ismételgette:
– Ha nem vagy boldog, az ajtó nyitva áll.
Előző este azért veszekedtek, mert késett a vacsora. Jacinta a délutánt azzal töltötte, hogy megfoltozta Tomás egyetlen jó ingét, amit misére és a városban a marhaüzletekről való tárgyalásra használt.
Kimerülten tért vissza, és üresen találta a serpenyőt.
– Megint késésben vagyok – mondta, miközben a kalapját az asztalra tette.
–Éppen megfoltoztam az ingedet. Vasárnapra kellett volna.
Tomás ránézett a ruhadarabra, de nem köszönt meg.
Leült és csendben várt.
Jacinta megmelegítette a babot, tortillákat készített, és felszolgálta a vacsorát. Egymásra nézve ettek, amíg összeszedte a bátorságát, hogy kimondja azt, amit hónapok óta eltitkolt magában.
– Néha úgy érzem, hogy semmi, amit teszek, nem elég neked.
Tomás letette a kanalat.
Ez a kifejezés nem vád volt, de úgy fogadta, mintha valaki megpróbálta volna lebontani a falat, ami mindent védett, amit nem tudott megfogalmazni.
– Ha ennyire elégedetlen vagy velem, akkor menj el.
Jácinta felnézett.
– Nem mondtam, hogy el akarok menni.
– Az ajtó nyitva van. Senki sem kényszerít arra, hogy maradj.
Úgy folytatta az evést, mintha a szavaknak nem lenne súlyuk.
Jacinta nem vitatkozott. Befejezte a vacsorát, lekapcsolta a gyertyát, és háttal feküdt le a férjének. Órákon át emlékezett vissza, hányszor mondta neki Tomás ugyanezt.
Először sírt és könyörgött neki, hogy vonja vissza a szavait.
A második arra várt, hogy bocsánatot kérjen.
Aztán megtanult csendben maradni.
De minden mondatban maradt egy kis repedés, és aznap este rájött, hogy egyetlen rész sem maradt érintetlen.
Reggel, amikor Tomás elindult a földterületre, Jacinta kinyitotta a ládát. Elrakott két ruhát, egy váltás munkásruhát, egy gyapjúsálat és a csontfésűt, amely az anyjáé volt.
Gyermekkorából egy kifakult portrét is készített. Ezen nagyanyjával, Eulaliával látható egy kőház előtt Tapalpa hegyeiben.
A nagymamája már hét éve halott volt, és a ház elhagyatott maradt, de jogilag Jacintáé volt. Ez volt az egyetlen hely a világon, ahol senki sem mondhatta neki, hogy nemkívánatos.
Arra gondolt, hogy hagy egy levelet. Letett egy darab papírt az asztalra, és néhány percig ott tartotta a ceruzát.
Végül nem írt semmit.
Tomás már megmondta neki, mit kell tennie.
Most először engedelmeskedett neki.
Becsukta a bőröndjét, a haját betakarta a piros kendővel, amit az udvarlásuk során adott neki, és elindult az úton.
Nem nézett hátra, amíg el nem érte a patak felett átívelő régi hidat. Onnan éppen csak ki tudta venni a San Jerónimo tetejét.
Emlékezett a néhány boldog reggelre, a vadvirágokra, amelyeket Tomás az asztalon hagyott anélkül, hogy beismerte volna, hogy neki szánta őket, és az éjszakákra, amikor félálomban a keze után kutatott a takaró alatt.
Még mindig szerettem őt.
Pontosan ezért volt olyan fájdalmas a távozás.
Miközben a nő elsétált, Tomás folytatta a munkát. Délben észrevette, hogy Jacinta nem hozott ennivalót a földterületre, de feltételezte, hogy még mindig zaklatott.
Alkonyatkor tért vissza.
Az első dolog, amivel szembesült, a hátborzongató csend volt.
– Jácinta?
A tűzhely ki volt kapcsolva. Az előző vacsora edényei még mindig az asztalon voltak. Senki sem hozta el a mosnivalót az udvarról.
Átkutatta a gazdasági udvart, a pajtát és a veteményeskertet. Amikor meglátta a félig nyitott szekrényt, rájött, hogy hiányoznak a ruhái, a kendője és a bőröndje.
Először haragot érzett.
– Majd visszajön, ha megnyugodott.
Kávét főzött, de annyira keserű volt, hogy kidobta. Megpróbált tortillákat melegíteni, de a felük odaégett. Egyedül evett Jacinta üres széke előtt, meggyőzve magát, hogy másnap megjelenik.
Nem jött vissza.
A napok hetekké váltak. Tomás hajnaltól a kimerülésig dolgozott. Megjavította a sértetlen kerítéseket, kétszer is kitakarította az istállót, és a nap 24 órájában ellenőrizte a szarvasmarhákat.
Azonban minden este haza kellett térnie.
A szög, amire Jácinta a piros kendőjét akasztotta, üres volt. A kandalló hideg maradt. Zümmögő hangja, miközben varrt, már nem hallatszott.
Don Melchor, a művezető, mert rákérdezni felőle.
– Elment meglátogatni néhány rokonát – hazudta Thomas.
Az öreg szomorúan nézett rá.
– A nők nem mennek el minden holmijukkal látogatóba.
Tamás ökölbe szorította a kezét.
– Ez nem a te dolgod.
