– Nem, főnök. De úgy dolgozol, mintha meg akarnád büntetni magad, és az állatok nem okolhatók a szenvedésedért.

Azon az estén Tomás a lámpa előtt ült, amíg eszébe nem jutott az utolsó érve.

„Ha nem vagy boldog, az ajtó nyitva áll.”

Annyiszor mondta már ezt a mondatot, hogy már nem is hallotta. Most, az üres házban visszhangként tért vissza.

Tomás rájött valamire, ami szégyellte: mindig is azt hitte, hogy Jacinta azért marad, mert nincs máshová mennie. Soha nem gondolta volna, mennyi bátorság kell ahhoz, hogy nap mint nap egy olyan férfival maradjon, aki szavakkal ellökte magától, valahányszor fél.

Másnap reggel felnyergelte a lovát.

Keveset tudott a felesége gyermekkoráról, egy újabb bűntudatot, amire túl későn jött rá. Csak a nagyanyja nevére és egy hegyeken túli házra emlékezett.

Körülkérdezősködni kezdett a városokban és az utakon.

Eközben Jacinta megérkezett Doña Eulalia régi házához.

A tető lyukas volt, az ajtó egy zsanéron lógott, és a kertet benőtte a gyom. Az első éjszakát egy szalmazsákon aludta, a kendőjét szorongatva, miközben a szél befújt a betört ablakokon.

Másnap reggel begyújtotta a kályhát.

Aztán kitakarította a házat, régi szögekkel megjavította az ajtót, és kitépte a gyomokat az udvarról. Addig dolgozott, amíg a keze vérzett, de minden egyes feladat visszaadott egy darabot önmagából.

Senki sem nézte, mennyi időbe telt.

Senki sem változtatta a hibát fenyegetéssé.

Évek óta először kaptam levegőt.

Azonban furcsán kezdte érezni magát. A kávé illatától hányingere lett. Szédült, amikor vizet cipelt, és a fáradtság túl gyorsan jelentkezett.

Egyik délután az ujjain számolta a napokat.

Kétszer is megtette.

Aztán leült a ház elé, egyik kezét a hasára téve.

Terhes volt.

Percekig azon gondolkodott, hogy visszatér San Jerónimóba. Elképzelte Tomás arcát a hír hallatán, és hinni akart abban, hogy egy fiú megváltoztathatja őt.

De megállt.

Egy gyermeknek nem szabad azzal a kötelezettséggel születnie, hogy helyrehozza szülei házasságát.

– Senki sem fogja itt azt mondani, hogy menj el – suttogta, miközben a hasát simogatta.

A tanyán Tomás végre talált egy nyomot. Don Nazario, egy szekérhajtó, aki ismerte Jacinta családját, emlékezett rá, hogy elvitte őt a hegyek lábához.

Tomás Don Melchor gondjaira bízva elhagyta San Jerónimót, és több napra elegendő ellátmánnyal indult útnak.

Az utazás eseménytelenül indult. Az első néhány órában meggyőzte magát, hogy megtalálja Jacintát, beismeri a hibáját, és visszahozza.

A hegy megtörte ezt a biztonságérzetet.

A harmadik napon rossz utat választott, és majdnem egynapi utat veszített. A következő éjjel egy vihar sárfolyammá változtatta az utat.

Miközben egy megduzzadt patakon kelt át, lova megcsúszott. Tomás beleesett a vízbe, és majdnem elsodorta a víz. Sikerült elérnie a partot, de az állat megsérült a lábán.

Tomás letépte az ingéről az egyik ujjat, hogy bekötözze.

– Bocsáss meg, Centella. Az én hibám volt.

Ahogy ezt kimondta, valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Könnyebb volt egy lónak bocsánatot kérni, mint a feleségének.

2 napig gyalogolnia kellett.

Egy faluban találkozott Doña Macariával, Eulalia régi barátnőjével. A nő felismerte Jacinta leírását.

–Néhány hete járt itt. Egyedül volt.

– Úgy tűnt, jól van?

Doña Macaria habozott.

–Eltökéltnek tűnt. És abból ítélve, hogyan védte a pocakját, azt mondanám, hogy babát vár.

Tomás érezte, ahogy a talaj eltűnik a csizmája alatt.

Jacinta a fiát hordta a karjában, miközben az heteket pazarolt a büszkeségének táplálására.

Azon az éjszakán nem tudott aludni. Eszébe jutott a saját gyermekkora. Nyolcéves korában az édesanyja elment otthonról, belefáradva férje verésébe és megaláztatásaiba. Az apja soha nem mondta el az igazságot. Csak azt mondta, hogy a nők végül elmennek.

Tomás abban a meggyőződésben nőtt fel, hogy szeretni annyit tesz, mint elvárni az elhagyatást.

Ezért taszította el magától először Jacintát, valahányszor attól tartott, hogy túlságosan szüksége van rá.

Éveket szentelt annak, hogy kiprovokálja azt, amitől a legjobban félt.

Hajnalban folytatta útját.

Egy keskeny átjáróban két tolvaj tartóztatta le.

„Adjátok ide a lovat és a nyeregtáskákat!” – parancsolta az egyik, és felemelt egy machetét.

Tamás elvette az övét.

„Ez a ló a feleségemhez és a fiamhoz visz. Meg kell ölniük, mielőtt elvihetik őt.”

A férfiak észrevették szakadt ruháját, véres kezét és a szemében tükröződő elszántságot. Úgy döntöttek, hogy a zsákmány nem éri meg a kockázatot, és eltűntek a fák között.

Amikor elmúlt a veszély, Tomás remegni kezdett. Nem az életéért, hanem azért, mert megbánta volna, hogy megbocsátás nélkül halhat meg.

Két nappal később füstöt látott a fenyőfák között.

A kőház egy tisztáson bukkant fel. A tető foltozva volt, és egy kis zöldségeskert nőtt a gazdasági udvar mellett.

Jácinta egy kosárral jött ki.

Először nem ismerte fel a szakállas, porlepte férfit. Aztán meglátta, ahogy jár.

– Tamás…

Elengedte a gyeplőt, és lassan közeledett.

Jácinta nem futott felé.

– Nem gondoltam volna, hogy idáig eljutsz – mondta.

– Én sem gondoltam volna, hogy tényleg elmész.

– Még sosem kerestél engem.

Tomás lesütötte a tekintetét. A válasz fájt, mert igaz volt.

Jacinta vizet kínált neki. Amikor leült, Tomás észrevette a hasa ívét és azt, ahogyan védekezik.