Szégyellte a feleségét… amíg fel nem fedezte a titkát.

– Ma este kérlek ne mondd, hogy építész vagy. Csak azt mondd, hogy otthonról dolgozol.

Mariana abbahagyta a fülbevalója becsatolását.

A tükörben látta, hogy a férje igazgatja a nyakkendőjét, aggódva egy alig észrevehető gyűrődés miatt. Ugyanazzal a közönnyel mondta ezt, amellyel a villanyt kérte volna, mielőtt elment.

– Építész vagyok, Esteban.

Felsóhajtott.

– Tudom. De lesznek ott igazgatók, olyan emberek, akik hatalmas projekteket irányítanak. Nem akarom, hogy kérdéseket kezdjenek feltenni, és kellemetlenül érezd magad.

Mariana befejezte a fülbevalóját. Kicsi volt, ezüstből, ajándékba kapta édesanyjától, amikor megkapta a diplomáját.

– Aggódsz, hogy esetleg kellemetlenül fogom magam érezni?

Esteban ránézett az időre.

– Ne kezdd. A mai nap fontos nekem.

Kilenc éve voltak házasok. A férfi 39 éves volt, és adminisztratív koordinátorként dolgozott egy guadalajarai építőipari cégnél. A nő 37 éves volt, és egy irodája volt berendezve a lakás legvilágosabb szobájában.

Esteban tudta, hogy a felesége építészetet tanult. Részt vett a diplomaosztóján. Még egy fényképet is megőriztek, amelyen ő tartja a virágokat, Esteban pedig a felesége tartja a diplomát.

Ami már nem érdekelte, az az volt, hogy mi történt ezután.

Számára Mariana továbbra is az a fiatal nő volt, aki a diploma megszerzése után megbízásból terveket rajzolt, és kisebb munkákat vállalt, miközben lehetőségeket keresett.

Az, hogy ez a lehetőség 11 év alatt megérkezett, kinőtte magát és formát öltött, nem illett bele abba az elképzelésbe, amit róla alkottak.

A komódon a Constructora Altavista évfordulójára szóló meghívók hevertek. Az egyiken Esteban neve állt, a másikon Mariana Roblesé.

Azt feltételezte, hogy a HR különösen figyelmes a társaira.

Felismerte a feladó nevét, de nem ígérte meg, hogy addig ott lesz, amíg a kézbesítéssel nem végeznek. Amikor aznap reggel megerősítette a hírt, azt hitte, végre eltölthetnek egy estét, ami számára is fontos lehet.

Most azon tűnődött, vajon hibázott-e.

– Mehetünk – mondta, és felvette a táskáját.

Útközben Esteban egy lehetséges előléptetésről beszélt. Mariana figyelmesen hallgatta. Tudta, kik pályáznak a pozícióra, mik a felelősségi körök, és miért aggódik a hétfői megbeszélés miatt.

Szinte az összes férje munkáját le tudta írni.

Senkit sem tudott volna megnevezni a csapatából.

A tárgyaló egy zapopani szállodában volt. Fehér kompozíciók voltak az asztalokon, halk zene szólt, és egy hatalmas kivetítőn a cég projektjeinek fényképei láthatók.

Mariana sötétzöld ruhát viselt. Feltűzte a haját, és kényelmes cipőt választott. Nem kellett magára vonnia a figyelmet; élvezni akarta a vacsorát.

Amint beléptek, Esteban máris meglátta a főnökét, Gerardót.

– Végre találkoztunk a feleségeddel!

Marianna kinyújtotta a kezét.

-Örülök, hogy megismerhettelek.

– És mivel foglalkozol?

Esteban válaszolt, mielőtt a lány kinyitotta volna a száját.

–Otthonról dolgozik. Terveket sző, és néhány dolgot online intéz.

Gerardo bólintott, de továbbra is Marianát nézte.

– Építész vagyok – tette hozzá. – Egy ápolási és rehabilitációs terekre szakosodott csapattal dolgozom.

Esteban a hátára tette a kezét.

– Országon kívüli projektek. Tudod.

Mariana pont annyira húzódott el, hogy vissza tudja húzni a kezét.

Gerardo észrevette a mozgást. Mielőtt bármi mást kérdezhetett volna, valaki egy másik asztaltól szólította.

– Majd később meséld el – mondta neki.

Esteban levett egy poharat egy tálcáról.

– A teljes magyarázatra nem volt szükség.

Marianna ránézett.

– Megkérdezte tőlem.

Nem válaszolt. Rámosolygott egy közeledő kollégájára, és témát váltott.

Ez a megszakítás nem volt új keletű.

Családi összejöveteleken Esteban azt mondogatta, hogy Marianának megvan az az előnye, hogy nem kell meghatározott időben dolgoznia. Az anyja ezt kihasználva megkérte, hogy intézzen el dolgokat, vegye át a csomagjait, vagy kísérje el bevásárolni.

Ha Mariana elmagyarázta, hogy megbeszélése van, mindig ugyanazt a választ kapta:

– De te itthon vagy.

Egyszer az anyósa megkérte, hogy ingyen javítsa ki az egyik unokatestvére telkének terveit. Amikor Mariana elmagyarázta, hogy ellenőriznie kell a telket és a projekt állapotát, Esteban közbelépett:

– Ne bonyolítsd túl. Ez csak egy rajz.

Azon az éjszakán vitatkoztak.

Végül azt mondta, hogy vicc volt.

Végül arra kérte, hogy ne tegye ezt többet.

Megint megtette.

Mariana eleinte minden fejleményt megosztott: egy új ügyfelet, egy elfogadott ajánlatot, egy problémát, amit hetekig tartó munka után megoldott. Aztán elkezdte összefoglalni. Később már szinte mindent felemlegetett.

Nem titkolta a munkáját.

Abbahagytam, hogy bemutassam valakinek, aki látszólag arra várt, hogy befejezzem a mondandómat.

Vacsora közben egy mérnök és a felesége, egy Ximena nevű nő mellett ültek, aki egy kis élelmiszeripari vállalkozást vezetett.

– Ha magadnak dolgozol, sok szabadságot kell adnod – jegyezte meg Ximena.

– Vannak dolgok, amikben – felelte Mariana. – Másokban viszont több órát kell dolgoznod, mint gondoltad.

– Nos, de legalább akkor abbahagyhatja, amikor akar – vágott közbe Esteban –. Nincs egy rendezője, aki a válla fölött néz.

Ximena letette a villát.

– Az ügyfelek is tudják, hogyan kell nyomást gyakorolni.

Mariana mosolyogva köszönte meg.

Esteban nem vette észre a beállt csendet. A vendégek között a vezérigazgatót kereste.

9:15-kor elhallgatott a zene.

Alonso Cárdenas építész lépett a kis színpadra, és beszélt a cég évfordulójáról, az évtizedek óta ott dolgozó munkásokról és a közelgő projektekről.